Első fejezet - Dilemma

A 2011-es Piros 85 céljában egy időre véget ért valami, de egyben el is kezdődött. Sokáig azt hittem, hogy anyaként, pici gyerekkel nem lesz lehetőségem olyan minőségű edzésmunkát végezni, amellyel komoly futócélokat tűzhetnék magam elé. A várandósság, a szülés elementáris élménye, Barnus megérkezése mentálisan és lelkileg egyaránt lekötött. Ugyan a szülés után hat héttel elkezdtem kocogni, de ezek a futások éppen csak arra voltak jók, hogy kicsit mozogjak és egy rövid időre kiszellőztessem a fejemből a babaszoba édes, tömény illatát. 2012-ben a terhesség alatt és a szülést követően összesen 415 km-t futottam. Amikor először futni mentem a szülést követően, közel 61 kg voltam, majd 8 kg-val több, mint a korábbi versenysúlyom. A Margitszigeten futott első 5 km-em 36 perc volt, nem ment könnyen és nem esett jól.

2013 januárjában, miután Barnus 6 hónapos lett, megkerestem a régi edzőmet, Pész Attilát. Elkezdtem ismét tervszerűen futni. Apránként kezdtük növelni a futások számát (heti 4 futás volt a kezdet), és a futott távokat (2013 januárjában futottam a szülést követően először 15 km-t 6 perc/km átlagtempóval, 152-es átlagpulzussal). Az akkori hetek kezdetben átlagosan 40 km körüliek voltak, melyek idővel felmentek 60, olykor 70 km-re. Az első sík félmaratont kevesebb, mint egy éve futottam, április 28-án. Ezt követően sem volt jellemző, hogy a hosszú futásaim 20 km fölé mentek volna, egészen őszig nem is léptem át a 3 óra feletti edzésidőtartamot. Viszont heti átlag 5-6 alkalommal futottam. A leghosszabb futásom tavaly egy aszfaltos, sík maraton volt, 3.56-os idő alatt.

Augusztus végén Chamonixba utaztunk családilag. Norbi UTMB-n indult. Minden ott kezdődött ismét. Akárcsak 2008-ban. Edzeni mentem a városba, a lábaim Les Houches felé vittek, a TDS legvége ez a szakasz. Láttam a friss szalagokat, láttam a jelölést, az emlékek megelevenedtek. Itt futottunk Gergővel, szinte láttam magunkat, ahogy robogunk alig néhány km-re a céltól. A vérem ismét pezsegni kezdett. Még magamnak is alig mertem bevallani, mi az, ami ismét befészkelte magát a fejembe. Hazajöttünk, Norbi lelke sajgott, nekem vágyakozott vissza. Egyik pillanatban azt éreztem, hogy képes lennék ismét úgy és annyit edzeni, mint egykor, máskor pedig a felkészülés nehézségeit láttam. A hajnali edzéseket, a nehéz, keserves résztávokat, a nap nagyobb részét felemésztő hosszú futásokat, az állandó egyeztetést, szervezést, hogy Barnus mellett mindig legyen valaki, ha én futnék. Sorakoztak az érvek-ellenérvek, mígnem arra jutottam év végére, hogy Chamonixba nem megyek vissza, de a Zugspitz Ultratrail időben és távolságban is ideális, a hallottak alapján szimpatikus versenynek tűnt.

Második fejezet - Felkészülés

2013 év végéig több mint 2600 futott km jött össze, úgy tűnt az alapok nagyjából ismét a helyükre kerültek, volt mire ráépíteni egy 100 km-es alpesi verseny felkészülését. 55 kg-mal kezdtem az évet és azzal a szilárd elhatározással, hogy június végén erőben, felkészültségben hasonló, vagy inkább jobb állapotban szeretnék rajthoz állni, mint amilyenben 2011-ben, az eddigi legeredményesebb évemben voltam. A Zugspitzig zajló rapid felkészülés főbb tervezett állomásai a Mátrabérc és a Terep80, és persze sok egyéb hosszú edzés. A célversenyig körülbelül 2000 km-t tervezek futni.

Az első hét végére, amely során már emelt edzésmennyiség állt mögöttem (83 km, két résztávos jellegű, gyorsaságot fejlesztő edzéssel), hulla voltam. A hét végi hosszú futás után (időtartam: 3.09.43, táv: 25.2 km) – amely borzalmasan nehéz és vánszorgós volt – beláthatatlan távolságot éreztem az akkori állapotom és például egy Mátrabérc számomra sikeres teljesítése között. Hosszú hetekbe telt, mire érezhetővé vált, hogy valami ismét elkezdődött, mire kezdtem visszanyerni az önbizalmam.

Heti átlag 6 futásom volt, jellemzően a hétfő a pihenőnapom. A január 300 km-es lett, a február 350, a március 400. Szépen mentek fel a távok, a sík résztávokat felváltották a dombos, hegyi feladatok. Attila egyik kedvelt edzése a Fenyőgyöngye-HHH közti 2,4 km-es aszfaltos emelkedő megfutása fel-le 2-3-szor. Nagyon hatékony edzés. Heti 2-3 alkalommal esténként, amikor már Barnus ágyba került, kar-váll-hát-has-derék és farizom erősítő gyakorlatokat is végeztem. A terhesség nyomai természetesen a hasi tájékon múlnak a legnehezebben. Hiába fut az ember, a has és derék röccenetei direkt nekik szánt feladatokért kiáltottak. Közben Barnus állandó társasága Norbi és a nagymama mellett kiegészült Emesével. Immár három ember segített folyamatosan abban, hogy hétről hétre egyre több és nehezebb edzésmunka kerülhessen feljegyzésre az edzésnaplómba. A február végi Zöld 45 túra volt az első olyan megmérettetés, amely ugyan nem verseny volt, de aránylag hosszú és versenyhez közeli tempót igyekeztem rajta futni. Jól sikerült (5.16.18, 44.8 km). Március elején sikerült egyet edzeni a Mátrabérc Sirok-Kékes szakaszán. Nem voltam már acélos aznap, nehéz hét végére esett ez a futás, ráadásul Kékestető után még továbbmentem Parádsasvárra, de így is sikerült 3 óra alatt felérni, lelkileg hangolódni. Néhány héttel a Mátrabérc előtt még mindig nem tudtam, nem láttam, hogy milyen esélyeim vannak ezen a hosszú és nehéz útvonalon. Január óta szorgalmasan gyűjtöttem a kilométereket (kb. 1200 km-t futottam idén a Mátrabércig), de nem volt egyetlen olyan futásom sem, amelyen hasonló útvonalon, versenytempóban „kellett volna” futnom. A súlyom a Mátrabérc hetére lement 52 kg-ra.

Harmadik fejezet – A Mátrabérc

Készült valamiféle időterv, amely során abból indultam ki, hogy az utolsó futott bércen noha 7.58 lett az időm, de 58, 5 km körül volt a táv. Számításaink szerint ebből olyan 7.42 körüli klasszikus táv jött volna ki. Nem igen volt komoly valószínűsége annak, hogy rosszabb időt menjek, mint utoljára. Az elvégzett edzésmunka, a javuló tempó és érzetek azt sugallták, hogy 7.30 körül lehet realitása ennek a futásnak, ha nagyon összejön minden, még akár 7.20 környékén is. Norbival átbeszéltük az egyes szakaszokra fordítandó időt: Sirok-Kékes 2.45-50, Galyatető 4.10-4.20, Mátrakeresztes 5.30, Cél 7.30. Ez egy körülbelüli terv volt, úgy gondoltam, hogy Kékes után tudok ennél valamivel gyorsabban is haladni. A depót és Barnus felügyeletét végül Norbi vállalta. A cipő, amelyben futottam egy aszfaltos Nike Vomero volt. Amióta futok, sőt, amióta terepen futok a legjobb cipő, pedig már sokat kipróbáltam aszfaltos és terepes verziókban is. A második párat koptatom belőle.

Igyekeztem elől lenni a rajt pillanataiban. Köszönhetően az új rajthelyszínnek az erdőben kezdtünk, szűk ösvényen, ahol nem volt nagyon lehetőség a meginduló tömeget könnyedén előzni. Furcsa ez a Mátrabérc, mert az embernek olyan érzése van a rajtot követően, mintha vágtázna körülötte mindenki (még a túrázók is), pedig hát egyáltalán nem az a klasszikus gyors pálya. Magamon is hamar érzékeltem és láttam, hogy erősen kezdek. A pulzusom megindult felfelé, én pedig igyekeztem, mondjuk haladósan kocogni a kezdeti lankás szakaszokon. Hiába indultam negyedszerre, menetközben a részidők, nagyon nem mondtak semmit. Oroszlánvárra olyan 1.20 környékén, talán azon picit belül értem, egyedül Kékes alatt nem sokkal láttam, hogy gyorsabban haladok, mint a terv. „Pulzus magas, tempó jó, sokat birok felfelé kocogni, energetikailag jól vagyok, nem fázom, nincs melegem” – pipálgattam folyamatosan a képzeletbeli check list-emet.
Kékestető 2.37 alatt értem fel. Lehet, hogy tökre elfutottam az egészet és 8.30 alatt fogok bevánszorogni a célba – gondoltam. De azaz igazság, hogy nem igen jellemző ez rám, a magas versenypulzust pedig jól tolerálom, terhesség-szülés ide vagy oda, ez nem változott. Norbitól hallom, hogy ez eddig 7 órás idő. Amikor ezt kimondta, tovább bizsereg a lábam, meg talán csapok még egy picit a lovak közé, igaz itt pont lejtmenet volt, lehetett is vágtázni. Túrásokat kerülgettem innen, az ágasvári lejtő aljáig viszonylag sokat, de előzékenyen álltak félre majd mindig. Galyatetőre 3.50 környékén értem fel, Barnus épp aludt, rápillantottam egy cseppet. Kóla, ropi, banán, s robogtam tovább. Ja Norbi persze nem felejtette el mondani, hogy még mindig tartom a 7-es célidőt. Jött a legfutósabb szakasz. Mátrakeresztesig kb. 12 km, benne egy komolyabb hupli, Ágasvár. Nagyon gyorsan jöttek és mentek az egyes szakaszok. Soha nem futottam még ilyen tempóban, szerintem még résztávot sem ezen az útvonalon. Keresztes előtt éreztem, hogy valami rendes kaját kéne enni. Valahogy vacakolt a gyomrom. Nem volt baj még, de nem kívántam sem a gélt, sem más édes cuccot, ami nálam volt, éreztem, hogy fogy az energiám, üresedik a bendőm. A Csörgő patak mentén a gyors haladás során egy pici görcs-szerűség volt a jobb hajlítómnál. Éppen nem rántotta még be, de szükségem volt magnéziumra. Keresztesen tehát magnézium, kóla, izotöltés, plusz vittem egy kis kulacs vizet, banánt és egy zsömlét is felkaptam. Kicsit talán hektikus voltam itt, meg talán már fáradt is. Norbi még mindig a 7-es számot mantrázta a fülembe. Barnus édes volt, helyben futott, így mutatta, hogy pontosan érti, mit csinálok, én alig. 1 liter folyadékkal indultam neki a Muzslának, nem mertem kevesebbel. Meleg volt már. Viszont a zsákot hirtelen marha nehéznek éreztem így. 5.20-kor indultam tovább a pontról. Nem igen hittem, hogy 1 óra 40 perc elég a hátralévő hosszú szakaszra. Kezdetben a kajálással foglalkoztam. A zsömle hülyeség volt, le sem tudtam nyelni, hamar elraktam. Előkerült a banán, ami viszont jól csúszott. Lassan-lassan összeállt újra a mozgásom. A kajálás, pakolászás elterelte a figyelmem a haladásról. Innen már csak folyadékot vettem magamhoz. Még mindig találtam olyan emelkedőt, amelyen inkább futottam. Fogalmam sincs, mennyit hozhatott ez az időmön, de ekkor már konokul hajtottam azt a nyavalyás 7 órát. Túl közel volt, de még mindig hitetlenkedtem, hogy meglehet. Azon gondolkodtam, milyen” rossz” lesz majd, ha mondjuk 7.01-et megyek, akkor inkább legyen 7.06 vagy 7.10. A Muzsla tetőn találkoztam Gergővel. Csatlakozott hozzám, hamar összeállt ismét a futómozgás. Éreztem már minden tagomat, de hajtott a vágy, meg már egyébként is jó lett volna leülni, látni Barnust, hálálkodni Norbinak. Hosszú ez a szakasz, nekem itt mindig olyan „soha nincs vége” érzésem van. Minden kanyar után vártam, hogy kiérjünk a csupasz hegyoldalra és végre leguruljunk a Diós patakhoz, míg nagy sokára végre eljött. Balázs ismerős beszédét hallottam a hátam mögött. Megdicsért a 7.30-as menetidős kilátásért, mire kiigazítom, hogy jelenleg még 6.48-nál járok, tán már csak nem tart addig. Kikecmeregtem a patakmederből, néhány métert sétálva tettem meg, ittam pár nagy kortyot, s tudtam, hogy innen vágtáznom kell. Balázs is buzdított, hogy meglehet. Nem hittem, de képtelen voltam elengedni. Kényelmetlen keréknyomok között kellett lavírozni a poros földúton. 4.40-4.50 körüli tempókat mutatott az órám. Egy jobbos kanyarnál valami miatt balra indultam, de még idejében korrigáltam, Gergő is szólt a hátam mögül, meg aztán láttam is az előttem futót és a szalagot. Közben percenként lestem az órám. 6.56 elértem az aszfaltot, 6.57 az első szurkolók az iskola sarkában, majd az iskola kapujában egy túrás sporttárs félreállt, elszánt tekintetemet látva maga elé engedett, 6.58 csekkolok az iskola előterében, s végre nyomom a stop gombot. Egyszerűen hihetetlen és el nem mondható, amit érzek. MEGVAAAAAAN, amit egy pillanatig sem voltam képes elhinni ez alatt a szűk hét óra alatt. Voltak elvárásaim saját magammal szemben, de ez a futás minden várakozásomat felülmúlta.

Negyedik fejezet – Barnus

Anyaként vegyes érzésekkel viseltettem az iránt, hogy Barnusnak ezt végig kell asszisztálnia. Hajnali 5-kor kelt, talán a mi készülődésünk verte őt fel. Megjárta Norbival Kékestetőt, Galyát, Mátrakeresztest, Szurdokpüspökit. Autóban aludt, autóban evett-ivott, autóban kapott csere pelenkát. Azért döntöttünk így, mert amióta megszületett, 21 hónapja, nem töltött tőlünk távol egyetlen éjszakát sem. Úgy gondolom, nem is igen lenne egyszerű annak, aki vele éjszakázik. Barnus még szopik ugyanis, éjszaka 2-3 alkalommal is felébred és megkeres (egy helyiségben, külön ágyban, de egymás mellett alszunk). Annak sem igazán volt értelme, hogy kora reggel utazzunk le, hiszen még ha el is tudunk osonni úgy, hogy Barnus otthon marad valakivel, egy hajnali ébredés és vissza nem alvás az ő és a vigyázó reggelét is tönkre vághatja. Így hát a Mátrabérc reggelén velünk ébredő csemeténket, megszoptattam a készülődés közepette, így nekem is egyszerűbb volt az életem a futás során. Elmondhatom, soha nem gondoltam volna, hogy úgy indulok el valaha is Mátrabércre, hogy előtte még a gyermekemet szoptatom. Ez persze nem „bezzeg anyaság”, csupán egy példa arra, hogy ilyesmi is simán beleférhet felkészülésbe és versenyzésbe, no és alkalmanként a gyermek életébe is. Barnus egészen kicsi kora óta sokat utazik velünk, sok emberrel találkozik általunk. Talán ezért is lett belőle nagyon jól alkalmazkodó gyerek. Nincs kétségem afelől, hogy ebben a jól sikerült futásban, neki is komoly szerepe volt.