Magam sem értem, hogy történt. Tegnap este baktattam hazafelé, felpakolva dossziékkal, táskákkal, amikor a lejtőn lefelé menet valahogy elvesztettem a talajt (és kivételesen nem magassarkúban voltam!). A bal bokám kifordult és térdre estem. Ott térdeltem, mint a filmekben, a cuccaim szanaszét, engem meg az ijedségtől a hányinger kerülgetett.

Az első gondolataim:

- ki látott meg? (ez van, nő vagyok és ezek szerint hiú)

- hogy megyek holnap futni?

- úristen, mikor fog rendbejönni a térdem, mikor vehetek fel megint szoknyát? (ez ismét az előző állítást támasztja alá)

A tegnap esti állapot nem volt túl szép:                         De mára sokkal reménytelibb a helyzet:

Úgyhogy a hétvégi hosszú futós terveim szertefoszlottak...marad a torna...

Az idei terv: Nápoly:)

Nem elutazni oda, hanem annyit futni összesen, mint a távolság Nápolyig: 1.450 km!

Eddig 678 km van meg...ebből 525 km futás...ez max Rijeka-ig lenne elég;-)

Van még mit bepótolni:)