“A verseny a futás ünnepe” – hangoztatja a futótársadalom azon 90%-a, akiknek csak szűk körben meghirdetett, családias eseményeken van bármilyen esélye dobogós helyezésre. Én is közéjük tartozom és sokáig örömmel azonosultam ezzel a filozófiával, de az elmúlt hetekben többször eszembe jutottak kisiskolás éveim. Akkoriban jó tanuló voltam, szerettem olvasni és a beszédhibám sem volt nagyon elrettentő, ezért az ünnepségeken rendszeresen mondtam verset vagy prózát. Az is ünnep volt és a felkészülés az olvasás, amit nagyon szerettem. Amikor viszont ugyanazt a verset százhuszonhetedszer kellett újraolvasnom, hogy megjegyezzem, az ünnepre való készülődés izgalma helyett az unalom vette át.

 Az Ultrabalaton előtt utoljára március elején futottam terepen (Göcseji Galopp, leginkább helyi érdekű verseny, ezért dobogós helyezés :)), azután aszfaltos futások szigorú pulzuskontrollal, egyenútvonalon, egy sárvári edzőversennyel színesítve. A rutinná vált edzések helyett már nagyon vágytam valami másra. Tegnapelőtt már újra teljes értékűnek éreztem a lábaim, ezért tegnap délutánra egy terepfutást terveztem. A zalaegerszegi Alsóerdőből induló útvonal sem ismeretlen, már futottam néhányszor – szükségem volt az útvonal hosszának és vonalvezetésének ismeretére a másodfokú hőségriadó idején -, de mindenképpen érdekesnek ígérkezett.

 Iramfutás – azt hiszem pontosan erről szól. Nem rajtam múlt, hanem a domborzaton. Fél hatkor indultam a gyermektáboról, miután nagy nehezen búvóhelyet találtam az átöltözéshez – sok hölgy sportolt vagy beszélgetett a környéken és én ingyen nem mutogatom a testem :) Ötven méter a salakos pályán, aztán balra át az úton, egy rövid, enyhén emelkedő murvás szakasz, aztán 10+%-osan emelkedő erdei út. Három perce indultam és már 89%-on van a pulzusom. A fák lombja az ösvény fölé borul, a meleg elviselhető, az achilleszem kegyelemért könyörög. Igyekszem gyorsan haladni, hogy a kullancsoknak minél nehezebb célpontot nyújtsak. A Bazita domb háromnegyedénél pihenőt nyújt egy sík szakasz, majd egy újabb kaptató a gerincútig, ahol telibekapom a napsütést. A lábaim pörögnek (minimalista terepfutó cipőt húztam, a zalai földutakra kiváló, csak a murvával tartósított szakaszokon kell nagyon figyelnem, mert az éleket és csúcsokat alig csillapítva érzem a talpammal), a szépen gondozott, szőlővel és gyümölcskertekkel telepített, fehérre meszelt falú, aprócska házikókkal ékesített zártkertek látványával szórakoztatom magam (erdőbe nem viszek zenelejátszót), majd egy őz és egy fácán megugrasztása után újra a fák közé kanyarodom. A lejtő húz magával és néhány másodpercig semmit sem látok, közben néhány tüskés inda a bőröme hasít. Megszokom a félhomályt és örülök a hűs levegőnek, de nagy temt nem tudok futni, mert folyamatosan hajolgatnom kell és cikkcakkban futni, hogy további véráldozatot ne kelljen bemutatnom Természet anyánknak. A krosszpálya előtt még megörvendeztet egy derékig érő füves szakasz, szurkolok magamnak, hogy ne forduljon ki a bokám.

 A dombtetőtől idáig sok szintet vesztettem, ami azt jelenti, csak egy irányba vezethetnek az ösvények: felfelé. Fakitermelés volt, a meredek, hosszú, nehézgépek számára kialakított széles, nyugati fekvésű erdészeti úton fejbevág a meleg: érzem, ahogy a nap a sapkán keresztül égeti a fejem. Alig haladok, miközben 94%-os pulzust mutat az órám. A tízpercenkénti ivást nem mulasztom el, anélkül már az út mellett hevernék. Sokat megyek felfelé, aztán jön a lejtő egészen a műútig. Átkelek rajta és innentől már olajipari területen futok. A murvás utak olajkutakat kötnek össze, egyikük még működik, a villanymotor halk búgása és a bólogató gép látványa plusz erőt ad a maradék harminc méternyi szinthez és másfél kilométerhez. A telepnél fordulok meg, az időm 47:00, ezért a cél 1:34:00-on belüli teljesítés. Ugyanazon az útvonalon futok vissza, csak most magasabbról indulok.

 Nagyon izzadok. A nyakam talán még gőzölöghet is, a nadrágom pedig ráragad a combjaimra – ilyen nagyon régen történt velem. A pulzusom talán egy kicsivel alacsonyabb a második felében, az emelkedők árnyékosak, a lejtők napnak kitettek, de itt hűt a menetszél. A félhomályos szakaszon elkalandoznak a gondolataim, egy csipkebokor vessző a bordámba mar. Már régóta meg sem rezzenek, ha a karomba vagy lábszáramba kapaszkodik, de ez fájdalmas volt. Még negyed óra, egy hosszú lejtővel, ösvényre dőlt fatörzs átugrásával és egy másik alatt átbújással, nem veszíthetem el a koncentrációt. Elmosolyodom, amikor a dombtetőn jobbra fordulok, a lejtőt kényelmesen futom meg, aztán majd’ egy perccel a célidő előtt visszaérek az autóhoz.

 Ahogy vártam, kicsit szétcsaptam magam. Majd’ 180-as max pulzus, 165-ös átlaggal, az elmúlt hónapok kimért lépéseitől eltérően léptem jó nagyokat, nem érdekelt, ha bármi húzódott: ennek az alkalomnak most csak az önfeledt futásról szabadott szólnia. Csütörtökön újra pulzuskontroll-futás, hogy megmaradjon az ilyen alkalmak varázsa.

Nem tudsz olyan kerek, piros húsú, ízletes dinnyét termelni, mint a konkurencia? Dobd piacra január elején és mindenki odalesz érte, mert csak te vagy a piacon. Remélem a döcögős beszámolóm fogadtatásán is javít ez a kis marketing trükk :)

A futásban annak egyszerűsége nyűgöz le. Csupán az elméd, a tested és az út. És minél hosszabb az út, elmédnek és testednek annál mélyebb bugyrait ismered meg. Csak a léptek dobbanása, a be- és kiáramló levegő suhogása kell, minden más csak zavarja az elmélyülést – ezért futok jobbára egyedül és indulok hosszú versenyeken kísérő nélkül. Idén az Ultrabalatonon még a zenelejátszót is otthon hagytam.

Tipikus futó vagyok abban a tekintetben, hogy a célversenyek felkészülésébe mindig beleszól valami. Egyrészt keveset futottam (egy részét helyettesítettem indoor és hagyományos kerékpározással, de ez a keringést karban tartja, viszont a futáshoz szükséges izmokat nem teszi szívósabbá), másrészt bő két héttel a verseny előtt elkapott egy másfél hetes megfázás, ami miatt nem tudtam edzeni. Majdnem meggyógyulva, a verseny előtti szombaton tudtam elkezdeni a kármentést. Azonos pulzusszámmal majd’ egy perccel lassabb voltam... bíztató kezdet, mondhatom.

Az egész hetet technikai (szükséges dolgok összegyűjtése, úticsomag összeállítása) és lelki (egyre fokozódó feszültség) készüléssel töltöttem, pénteken korán befejeztem a munkát és fél hat körül már meg is érkeztünk a versenyközpontba. A szállás a rajttól 50 méternyire volt, kényelmes és viszonylag csendes, a nevezés gyors, viszont a tésztára sokat kellett várni – rendszeresen elfogyott a főzött mennyiség és estefelé már kilógott a sátorból a várakozók sorának vége. Elalvás előtt eléggé pánikoltam, úgy éreztem, másnap nem jutok messzire és felesleges is elindulnom.

Reggel 5-kor keltem, hogy a szállás által biztosított reggelit időben megehessem. Finom volt a virsli és rántotta, különösen, ha a következő majd’ másfél nap menüjére gondoltam. Az utolsó pillanatban hosszú nadrág mellett döntöttem, alatta a Sólyom által ajánlott kompressziós szár, Kalenji zokni és női Adidas futócipő, felül egy rövid ujjú póló, karmelegítő és sapka, meg persze egy UltrAspire Spry, telerakva a következőkkel: fejlámpa, széldzseki, telefon, pénz, Decathlon-os zselérudak, esőkabát és további Decathlon-os zselérudak, Ca és Mg tabletták, pótzokni. A kulacsot kézben vittem.

Rajt időben, az első kilométer emelkedő, ahol gyorsan a maximálisnak meghatározott 80% fölé megy a pulzusom. Lassítok, néha bele-bele sétálok, de nehezen akar beállni. Aztán lassan stabilizálódik, de folyamatosan kontrollálnom kell az intenzitást. A jobb achilles-em nem panaszkodik, a korábbi kihagyás miatt jóval 6 percen kívül, de megy a futás. Edit is meginterjúvol még a löszfal tetején, aztán saját tempóban futok. 20 kilométer után kezdek bemelegedni, innentől átváltok versenyüzemmódba, ami nem a gyorsabb sebességet, hanem a tempó és a tartalékidők folyamatos számontartását jelenti (a 15 órás 119.5 km-es limitpont keménynek tűnt), illetve 10 percenként ivást, 2 óránként sótabletta bevételét, valamint evést-ivást-kulacstöltést minden ponton.

Az első nagy ellenőrzőpontot (43 km, limit: 5:45) 4:39 alatt értem el, eddig folyamatosan pozitív gondolataim voltak, mert mindig arra amlékeztem, hogy a tihanyi indulással ezen a szakaszon már nagyon fáradt voltam, most viszont repítenek a lábaim :) Ez Aszófőnél megváltozott és megjelent a combfájás is. Nem is nevezném fájásnak, inkább csak kellemetlen érzésnek. Még nem fogtam gyanút és nem is tettem semmit ellene – pedig talán már itt kellett volna -, betudtam a szokásos térdfájás-húzódás múló érzések közé. 60 kilométer körül már határozott volt az érzés, ezért bevettem egy Mg tablettát, hogy elmulassza. Nem gyógyított ki belőle. Két órával később egy újabb tablettával próbálkoztam (hamarabb nem mertem, mert nem vágytam hasmenésre), de attól sem lett jobb a dolog, ezért nem volt más lehetőségem, mint hogy beletörődöm, hogy jó esetben még 150 kilométeren keresztül fájni fog.

Balatonfüreden még jóleső volt a gyenge szitálás, de Köveskáltól a Balatonig elkapott minket egy erős északi széllel súlyosbított intenzív esőzés, ami a széldzsekimet is teljesen átáztatta. Miért azt vettem fel, amikor vittem magammal esőkabátot is? Azt az éjjeli, hideg esőre tartogattam, addig száraznak kellett maradnia, hogy akkor legyen, ami melegen tart. Elfogadhatóan haladtam, úgy tűnt, a sárvári 12 órás távom itt is meglesz este 6-ra. Nem tudtam, hogy 12 óra után hogy tudok haladni, de míg a tempó ugyanaz volt, mint Sárváron, a Balatonnál nem éreztem annyira kihajtva magam, ez reményt adott.

Már közel volt a keszthelyi pont, ahova először 13, majd 14 óra alatt terveztem odaérni (persze, közben lassultam), végül egy kemény utolsó másfél órával 13:14 után befutottam. Itt tenném hozzá, hogy ez valójában 121 km-t jelentett, mert Alsóőrsnél egy másfél kilométeres kerülőt beletettek a pályába a rendőrség utasítása miatt. Bár a combjaim továbbra sem voltak jobbak, de majdnem folyamatosan tudtam futni és az, hogy bő másfél óra előnyöm volt a legkeményebb szintidőhöz képest, reményekkel töltött el. Öt perc alatt megvolt a depózás és már futottam is tovább. A Berény előtti nádas részen különösen örültem, hogy senki sem fut mellettem, mert épp úgy módosult a biomechanikám, hogy bal lábbal minden lépésnél csoszogtam. Észrevettem, de mivel a saját agyamra nem mentem vele és akkor az tűnt a leggazdaságosabb előrehaladási módnak, még egy fél óráig csoszogtam tovább, aztán ez elmúlt.

Itt már adódtak gondjaim a következő célpontokkal. A 161 km-es (szintidő: 23:30) pont még távol volt, sok időm is volt addig, fáradtam és rámsötétedett. Volt, hogy mellémsodródott valaki és vele beszélgettem egy kicsit, de leginkább csak elmerültem a gondolataimban és igyekeztem arra koncentrálni, hogy pontosan betartsam az evés-ivást és ne hatalmasodjanak el rajtam a negatív gondolatok. Fél tízkor beszéltem Zsuval telefonon (korábban arról beszéltünk, hogy amíg nincs gond, nem is kapcsolom be a telefont, de meg akartam osztani vele a hírt, hogy jól haladok), aki elmondta, hogy szerencsés vagyok, mert a tihanyi befutóval ellentétben a pálya Siófoktól teljesen sík. Megköszöntem neki a jó hírt, aztán futottam tovább az éjszakába. Ahogy vártam, az utolsó selejtezőponton egy csomó tartalékidőm volt (18:37 alatt értem ide, majd’ öt órával a limit előtt), aztán viszont megütött a fáradtság és a sötét. Itt is előjött a probléma, hogy a következő mérföldkő (24 óra, ami során korábban 180 és 186 km-t tettem meg az UB-ken) messze volt. Lelkileg nagyon nehéz volt és mivel nem volt zeném sem társaságom, nem volt hova meneküljek előle. Jó volt a pirkadat előtt ébredő madarakat hallgatni és azt lesni az égen, hogy mikor, hol jelenik meg az első derenges, várni a napsugarak melegét, de aztán zavart a szemembe sütő nap. Magyarul mondva nyűgös voltam.

Reggel hatra esett egy jó és egy rossz hír. A jó az volt, hogy 192 km-ig jutottam és maradt 8 órám 20 kilométerre, a rossz pedig az, hogy teljesen beálltak a combjaim és innen csak vonszolni tudtam magam. Szerencsére a talpaim nem fájtak, de így is minden lépésnél belenyilallt a combjaimba a fájdalom. Tudtam, hogy innen még nagyon kemény lesz, de azt is, hogy végigcsinálom. Sorra előztek nálam többé-kevésbé jobb állapotban levő futók, ami szintén nem sokban emelte a hangulatom. Próbáltam elfoglalni magam a partmenti villák látványával, de így is percenként az órámra néztem. Zsu szerencsére fél nyolc körül hívott, hogy felébredt, felöltözik, reggelizik és eljön elém. Mondtam neki, hogy nem futok el előle, jöjjön csak. Közben elhagytam Siófokot és kezdett határozottan emelkedni az út, vissza is próbáltam hívni őt, hogy mi a csuda ez. Ahhoz már túl fásult voltam, hogy felbosszantson a mászás ténye (az első teljesítésemkor elég csúnyán beszéltem vele, amikor letagadta előlem a tihanyi emelkedőt), inkább attól féltem, hogy ő egy másik úton jön. 9-kor aztán kiderült, hogy képességbeli különbségekről van szó. Az az emelkedő, amin én gyalog vánszorogtam felfelé, azt ő kerékpárral észre sem vette :)

Az utolsó ellenőrzőpont után jött a szívbe a tőrdöfés: fel kell mennünk a löszfal tetejére. Kezdődött egy legalább 15%-os, 200 méteres emelkedővel, ami 10%-ossá, de kilométernyi hosszúvá “szelídült”. A partfalról gyönyörű volt a kilátás, de az engem a legkevésbé sem dobott fel, sőt az időközben kisütött, tűző nap még tovább rontotta a komfortérzetem. Amúgy sem vagyok a társaság közepe és nagyjából a feleségem az egyetlen személy a Földön, akit huzamosabb ideig el tudok viselni a társaságomban, de most ő sem tudott vigaszt nyújtani. Sem a lejtő, ami ugyan árnyékos volt, de lejtett. A hegymenet a keringésemet terhelte jobban, ami ugyan romokban állt, de még mindig egy napfényben csillogó márványpalota volt a combjaimhoz képest, amik az extra terhelés alatt majdnem feladták. Nagyon oda kellett figyelnem, hogy mekkorát lépek, mert éreztem, hogy bármikor összerogyhatnak alattam egy erősebb terhelés miatt.

A befutó előtt tiszteletkört szalagoztak ki, annak bejáratánál rádió adóvevős ember mondja a szpíkernek a rajtszámom és nevem, meg hogy sétálok. Nem hiszem, hogy el tudjátok képzelni, hogy felhúzott ezzel. A végemet járom, 211.8 (+1.6) km után, már öt órája képtelen voltam egy futólépést megtenni, erre elkezd cikizni. A legszívesebben megfojtottam volna, de civilizált emberként úgy döntöttem, inkább más mederbe terelem a dühömet. A lábaimra igazából már nem volt szükségem, várt a reggeli és az ágy és hogy szégyellje magát a szervező, elkezdtem futni. Nem tudtam, hogy két futólépés lesz-e belőle vagy több, elesem-e, szakad-e izom vagy bármi más, elkezdtem futni, szinte önkívületben. Sokan voltak a célnál és kiabáltak, tapsoltak, elfogott az az érzés, ami az első teljesítésnél: a tiszta boldogság érzése. (A második teljesítésnél ez elmaradt) Átfutottam a célkapun és előrenyújtottam a nyakam a gyönyörű befutóéremért. Ezért érdemes volt! A befutóidőm 28:17:58 lett, bő fél órával jobb, mint az eddigi PB-m. Zsu lekéste a célt a fényképezéssel (nem gondolta, hogy tempót váltok, mert szent esküvéssel megígértettem vele, hogy soha nem teszi fel azt a kérdést, hogy “nem akarsz egy kicsit futni?”)

Tanulságok:

- Többet kell edzeni, futással, és akkor nem fárad el a futómű röpke 24 óra alatt.

- Verseny előtt már napokkal érdemes elkezdeni a Mg töltést, amikor érzem, hogy húzódik/görcsöl, akkor már késő.

- Belém fér egyszerre több, mint három kiló banán :)

- A kézikulacs hátránya az, hogy az UB után nem csak a lábaidra nem tudsz nehezedni, de a vállaid is nagyon fájnak a kulacs cipelése miatt, ezért ha beleültél egy kádba, onnan csak furfangos módszerrel tudsz kijönni.

- Bírom a fájdalmat, bár nem szeretem. Annyira sok volt belőle a táv utolsó részében, hogy kimondtam: jövőre nem akarok az UB-n indulni. Ezt ma már nem pontosan így gondolom :)

- Ha a rajtszám feletti beceneved nem magyar és még csak nem is valamely általánosan ismert európai nyelvből ismert szó, a magyar átírást használd, még ha nemzetközileg az angol is az elfogadott. Így lettem "uszagi"-ból (=nyúl) "usagi" és "uszadzsi" :)