2 hozzászólásSzeretem a hegyeket. Járok is rajtuk, ha csak tehetem. Mindig egy csúcs a cél. Van amelyik híres, van ami nagy. Van olyan ami különleges, és van ami egyszerű. Vannak nehezek, vannak könnyebbek. Az én szemszögemből van még egy fontos csoportosítás. Van amit sikerült megmásznom és van amit nem. És bizony ez talán a legfontosabb. Pontosan emlékszem minden olyan alkalomra, amikor egyedül, vagy társakkal, de megszületett a döntés. VISSZAFORDULUNK.
A döntéseinkre mindig volt magyarázat, voltak érvek, voltak okok. A visszafordulásaim jellegükből adódóan átgondolt döntések voltak. És ezt komolyan gondolom. Ami ebben a lényeg, hogy onnantól amikor kinézek egy hegyet, eltelik 2-3-4 hónap, amikor készülök, gyűlnek a várakozások, a remények. És minél nagyobb a hegy, a kihívás annál nagyobb az izgalom…
Aztán jött a tavalyi év. Közel egy évnyi készülés, szervezés és kb. 5 havi keresetem elköltése után elutaztam egy nagy hegyre. Nem részletezem, hogy milyen okok fordítottak vissza. A megmásíthatatlan tény, hogy FELADTAM a harcot. „Megmérettél és könnyűnek találtattál.” Ez zeng a fejemben még egy év távlatából is. Azóta sem néztem meg az ott készült fotókat. Nem akarok rá emlékezni. Ez egy kudarc. Sikertelenség. BUKÁS! Emlékszem, jól esett a vigasz, de nem vígasztalt meg. És egy szüntelen gondolatkörben jár az agyam, ha arra a hegyre gondolok. Mit? Hogy? Hol? Miért? De nincs rá válasz, mert az fent volt a csúcson. Jól tudom mit jelent feladni valamit.
És azt hiszem, hogy én ezért értem meg Farkast, amikor azt mondja, hogy most elbukott. Szerintem jól mondja. Mert ez bukás volt. A garantált siker értéktelen. Az elbukás lehetősége emeli egy ember teljesítményét olyan magasságokba, amit a legtöbben csak tátott szájjal néznek.
Néhányan tapasztalatszerzésről beszélnek. Ez hülyeség. Nem hiszem, hogy Farkas tapasztalatokért ment volna oda. Teljesíteni ment. Spártai hősnek lenni. Valami igazán nagyot csinálni. És a kudarc keserűségét nem édesíti meg semmi. Most még nem.
Nekem nagyon emberi volt Farkas megnyilatkozása.
Ha Farkas lefutotta volna, akkor most azt mondanám, hogy Ő egy kiváló futó.
Így, hogy nem sikerült, azt mondom, hogy egy kiváló EMBER.
Pont Farkason gondolkodtam ugyanis hazafelé kocogva, és arra a következtetésre jutottam, hogy amikor azt mondják a nagy futók, hogy a futás olyan, mint az élet, csak annak kicsinyített mása, akkor ennek a megértéséhez igenis kellenek a BUKÁSOK. Lehetnek apró bukások, de lehetnek hatalmas pofáraesések is. Valahogy az embernek, ha szép sorjában minden sikerül, abban valahogy mégsincs igazán SIKER. Összerakom az építőkockákat, áll a vár, jön a jutalom, de csak mert SZERENCSÉM volt. Ám ebben az esetben nem tanultam semmit! A tapasztaláshoz bukás kell. És akkor elmondhatom, hogy TANULTAM valamit.
Nekem eddig a futás terén nem voltak bukásaim, vagy legalábbis nagy bukásom nem volt. Ma jöttem rá, hogy hiányzik! Furcsa! Egészen az első igazi bukásomig csak egy olyan futó leszek, aki szerencsés. De amint lesz egy igazi fejreállásom, amit majd biztosan követ néhány hónap orrlógatás, majd szép lassan egy talpraállás, akkor elmondhatom, hogy tapasztalt futó vagyok. Én ezt a pillanatot várom!