Már nagyon vártam a szombati túrát. Piros 50 volt a terv. Már majdnem féléve volt, hogy utoljára 2 óránál hosszabbat futottam. Azelőtt meg februárban. És bizony sztem Gandinak igaza van, hogy a lábak nem felejtik el a távot. A távval nem is volt gond. Csak a lábam volt nagyon gyenge. Biztos kicsit kifutottam magam mostanában. Már Csillaghegyről felvelé éeztem, hogy csak három henger működik. Ettől kicsit el is keseredtem. Kicsit hülyén hangzott magamtól, hogy 'Semmi gond. Már csak 53km.' Később jött elő egy olyan buta émelygés, hogy nem láttam rendesen a talajt. Szokásomtól eltérően attól rettegtem, hogy kőre lépek az avar alatt. Kb minden tizedik lépésre, leginkább le se raktam volna a lábamat. Ez tovább lassított.

Dömös után, nagyon sokat gyalogoltam és küzdöttem, Dobogókő előtt pedig feladtam a túrát... És itt ragadom meg az alkalmat, hogy gratuláljak magamnak, mert végül visszavettem az arcomból, és szép csendben, fű alatt tovább futottam. pedig nem lett jobb semmi. Kovályogtam lefelé és küzdöttem felfelé. Sokat segített, hogy Futobolond kolléga, aki D.Kőről indult, mellém állt olyan 8-10 kilire. (Nem mutatkoztunk be.)

6:45 alatt értem el Kopárcsárdát. Sokkal jobban elfáradtam, mint vártam, és a tempóm is lassú volt, de nem vagyok csalódott, mert rég nem harcoltam ekkorát magammal.

Majd Isziniken javítok. :-)