Ezt a 4.napot eredetileg a Lidernen nevű terepen rendezték volna, ám az oda vezető utat a több napos esőzések hatására sikeren lezárta egy kőomlás, annak időbeni eltakarítása pedig nagyon kérdéses volt. Így a rendezőség azt találta ki, hogy a 4.napot elcserélik a 6.nappal, és mára osztják ki nekünk a lélegzetelállítós cuccot.

A tereppel együtt persze módosultak a szállítási paraméterek, a rajtidők, a pályák, minden. Ez annyiban nem volt probléma, hogy az eredeti rajtmenetbe símán belehaltunk volna (3km, 450m szint), és a pályaadat is barátságosabb volt, igaz elég hosszú, de viszonylag kevés mászással (11.8km/340m/30ep), ráadásul végre futható terepet ígértek.

A cél most egy csinos kis völgyben helyezkedett el, olyan 1200m-es magasságban, a rajtba pedig majdnem végig katonai szállítójárművekkel cipelték fel a népet. Svájci óra pontosságával jött az újabb szállítási baki, pont a mi turnusunknál keletkezett valami gubanc, és jó félórát várhattunk odalent a teherautókra. Aztán csak megjöttek, és egy dózerúton felszerpentineztünk majdnem 2000m-ig. Azért csak majdnem, mert az utolsó részt már gyalogosan kellett megtenni, ami nem volt túl lapos (900m-en 200m szint). A csúszásnak köszönhetően úgy szálltunk le a teherautóról, hogy maradt még 5 perc tesóm rajtjáig (én utána indultam 2 perccel), szóval kénytelenek voltunk végigfutni a maradék rajtmenetet, bár várható volt, hogy csúsztatják a rajtot is. Így is történt, mikor ziháló tüdővel és bedurrant combokkal felértünk a rajtba, közölték, hogy várhatunk még fél órát a játék kezdetére. Ha ezt szakadó esőben mondják, akkor lehet, megütök valakit, de így szép nyugodtan leültünk és bámultuk a tájat, volt is rajta mit. A 30 percnyi várakozás mindössze két pislantásnyinak tűnt.

Arra esély nem volt, hogy utolérjem tesómat, hibáznia kellett volna a legelején, meg hát úgysem tudtam volna elfutni vele a nyomorék térdemmel. A pálya elején még a fölső részen kavarogtunk kicsit, itt szedtük fel szinte az összes szintet, egy hepe-hupás részen kicsit sikerült is elvesznem pár percre, de ez itt kevésbé bosszantott, ilyen helyeken eltévedni is öröm. Egyszer egy kisebb gerincen átbukva egy olyan nemsemmi hegyvonulat képe tárult elénk, hogy a sziklatömb pontot megfogva jó fél percig elfelejtettem továbbindulni, csak tátott szájjal néztem ki a fejemből. Tényleg lélegzetelállító volt, na. A pálya harmadától aztán indult a downhill, valahogy csak le kell adni azt a 800m szintet a célig. A terep valóban futható volt, egyes lankás lejtőkön símán tudtam tolni 4 percen belüli tempóval, közben lehetett gyönyörködni a kilátásban, néha még a térképre is elfelejtettem ránézni, csak rohantam ész nélkül. Azért a pontok előtt mindig gyorsan helyretettem magam, gond nem volt ezzel. Több pataknál most is megálltam inni egy kicsit, nem kimondottan azért, mert szükség lett volna a frissítésre, csak kis hazánkban kevés ilyen lehetőség adódik. A pálya végére kaptunk még egy kis erdős részt is, ne felejtsük el teljesen a fákat, aztán a völgy aljában leszaladhattunk a célig.

Élményszámba menő terep és pálya volt, nem véletlenül tervezték ezt a zárónapra.

Délután még sikerült beiktatnunk némi barlangászást is, a Hölloch nevű képződményt jártuk be sisakos, feljámpás szerkóban.

Megtekinthetők a rendezőség által készített fotók a versenynapról, és van szokásos előzetes videó is a terepről.