Az eredeti terepsorrenden (1-3.nap Soriska, 4-5.nap Rostarica) a rendezőség a verseny előtti héten kénytelen volt módosítani a folyamatos erdészeti munkák miatt. A rostaricai két napot megkaptuk 2-3.napra. A terepen ugyanis kisebb-nagyobb írtások és fakihordó utak keletkeztek egyik napról a másikra, ami miatt nem csak a térképkészítőket, de a pályakitűzőket is az idegrángás kerülgette. A végleges(nek hitt) térképek verseny előtt 6 nappal készültek el, és csak reménykedni lehetett, hogy az erdő ezt a pár napot kibírja különösebb módosulás nélkül. Az első nap tehát maradt Soriskán, egy bemelegítő jellegű középtávval.

A célterületre való felszerpentinelésre bőven hagytunk időt (a szállás 500m-en, a cél 1250m-en volt), ráadásul brutálisan késői rajtidőt is kaptunk, így futás előtt belefért egy kis terepszemle a jelentkezéskor vett edzőtérképen, és meglátogattunk néhány közeli pontot.

Kategóriaválasztásnál a tavalyi Croatia Open-en bevált stratégiát alkalmaztuk: az Elit pályába belehalnánk, menjünk eggyel lejjebb, ami itt az M21A Long-ot jelentette. Volt még egy érdekes kategória, a 21 Ultimatum, ami arról szól, hogy az itt induló emberkék térképéről lehagyják az utakat, és találjanak úgy végig. Ez mondjuk technikai edzésnek nem rossz, de egy versenyen maradjunk inkább a hagyományos terképnél, ezen a terepen az is elég kihívást biztosít.

Mikor eljött az idő, tesómmal felkászálódtunk a kényelmes, árnyas pihenőhelyről és kikocogtunk a rajtba. 12 perccel megy mödöttem, szarul érintene, ha valahol hátba csapna. 3.7km lesz 220m szinttel, ami annyira nem kevés, a már beérkező versenyzők 45-50 perc körül letudták, lássuk tehát.

A rajt után bátran belevetettem magam a sűrűbe, hogy a lapos tetőn majd jól elfutok a 8-as előtti útig, de egy jó 50m-es, átmászhatatlan kidőlt fa az utamat álta, és muszáj voltam lekanyarodni a köves, szabdalt gányba. Így már csak a pont előtt kereszteztem az utat, de közel egy perccel volt gyorsabb tesóm azzal, hogy tökig jobbról került mindent úton, mégha nem is az volt az eredeti elképzelése.
A 2-es nem volt gond, az útról letérve könnyedén megvolt, bár mélyebb töbröket vártam.
A 3-ara már nekidurrantottunk a hegyoldalnak, a dózer után elkaptam a sziklafalak alját, amik majdhogynem odavezettek a célojjektumhoz, de aztán kicsit balra úgy láttam, mintha valaki bucka mögött pontot fogna, és hülye módon elbóklásztam arrafelé. Aztán persze korrigáltam, de újabb közel egy perc ugrott.
Innen szépen átszinteztünk egy kellemesen meredek és sziklás oldalban az írtott sávon túlig, hogy aztán második nekifutásra már a helyes kőgödörbe ugorhassak. Valamennyire már voltak nyomok, amik inkább csak a durvább részeken való haladást segítették, pontközelben még figyelni kellett. Ez az előnye, ha későn rajtol az ember. A hátránya, hogy a kellemes kora délelőtt helyett a legdurvább hőségban futhat.
Az 5-ösre csak le kellett valahogy szerencsétlenkedni a hegyről, aztán a biztonságos útról megfogni.
6-os, 7-es símán ment, csak a pontok előtt töketlenkedetem kicsit, a sziklák mögé dugott pontok nem nagyon villantak be. Az ezen a részen található út olyan friss volt, hogy a már kész, pályákat is tartalmazó nyomdai térképre házilag, utólagosan nyomtatták rá. Ezzel gyakorlatilag négy átmenetet is gallyra vágtak a pályából, amik az eredetileg csemegézősre tervezettekből váltak közepesen gagyivá.
A 9-esre csak egy helyen hittem magam máshová, de szerencsére időben helyre kerültek a dolgok.
10-essel sem akadt gond, kicsit későn kezdtem ugyan felfelé húzni, viszont a tetőn a szikla már biztos támadópont lett.
A 11-esre sokat vacilláltam, hogy kerüljem-e föntről a nagy töbröt, de végül csak az egyenes úton maradtam. Le a nyeregbe, túloldalt a meredeken fel. Eredetileg balról akartam kerülni a hegyet, de erről egy brutális sziklafal lebeszélt. Maradt jobbról, arra csak símán meredek. Annyira, hogy mire felkínlódom magam a pontig, teljesen magpusztulok. Egy 4 kilis pályába fizikailag elhalni, az bizony több mint kínos.
Szerencsére innen lefelé kellett menni egy darabon, de az agyműködésem is olyan szintre sorvadt, hogy lennt az útelágazódást is benézem, az írtástól fordulok vissza. A pontnak is alámegyek.
Jön az utolsó meredekebb mászás, a 13-asre legalább eltalálom, melyik két sziklafal között lesz a pont.
A dózerre már félzombiként érek fel, innen már csak arra koncentrálok, hogy ne bóklásszam meg egyik pontot se, a tempó átvált amolyan 'mindegy, csak valahogy érjünk be a célba' tempóra. A terep itt kicsit jelleget vált, a korábbi meredek, köves, sziklás valamiből egy dimbes-dombos változatosság lesz, ami nagyban emlékeztet a svájci Flims melletti meseerdőre.
A maradék pár pontot már nem sikerül elrontani, 55:53-as idővel végül beesek a célba. Ez nem az az eredmény, amit kiteszek a kirakatba, viszont legalább tesóm nem ért utol. Azért 4 perc múlva már jön, kaptam majd' 8 percet. Ehh. Megnyugtató viszont, hogy ezzel a középmezőnybe sikerült végezni: 18.hely a 34 indulóból. Tesóm meg megcsípett egy Top 10-es helyezést.

Délutánra egy kellemes kis hegyi túrát terveztünk be, amit aktuális fizikai állapotunk kis híján megvalósíthatatlanná tett, de pár óra passzív semmittevés az árnyékban visszatöltötte a szükséges energiát, úgyhogy magunkhoz ragadtuk az edzőtérképet, és nekivágtunk a hegynek. Ha most nem megyünk fel, akkor sosem.

Az elképzelés az volt, hogy a turistaúton felvánszorgunk a 44-es ponthoz, a meredekben végigszintezünk, majd a sípályán lerongyolunk vissza az autóhoz. Felérve a birkástanya melletti nyeregbe azonban már nem bírtunk magunkkal, és némi tanakodás, pihengetés és barackmajszolgatás után úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk a Mozic csúcsot is, hátha onnan még gyönyörűbb a kilátás. Pedig már innen sem volt piskóta.

Anno 2002-ben ezen a térképen is rendeztek versenynapot, kár, hogy idén nem. Habár a terep szinte futhatatlanul meredek, és az ösvényeken kívül alig lehet közlekedni, a kilátás mindent visz. A Mozic 1600m magas, szóval közel 400m szintet másztunk csak úgy játszásiból verseny után. Azt kell mondjam, megérte.

Jól kibámészkodtuk magunkat, és indultunk vissza a birkákhoz. Természetesen nem azon az úton, ahol feljöttünk, a töbrök közt kanyargott egy másik.

A terepet mintha katonai gyakorlatozásokra is használták volna, tele volt hegyoldalakba épített lőrésekkel, az egyik bunkernek meg is lett a bejárata. A koromsötét folyosó össze-vissza kanyargott, a telefon fényénél falakat tapogatva lehetett eljutni a végére, ahol egy másik lőrés várt. Azon kívül, hogy gyanútlan turistákat lehet kényelmesen legéppuskázni, nem sok hasznát láttuk az ojjektumnak. Némi adrenalinlöketet azért adott, hogy vajon kitalálunk-e vissza a szabadba, vagy örökre ott fogunk bolyongani a hegy gyomrában a töksötét folyosókon. Szerencsére nem voltak nagy labirintusrajongók a készítők.

Sikeresen visszajutva a birkákhoz most már valóban átbukkantunk a déli gerincen, és elindultunk a szintúton. A nagy szél miatt a sapkát el kellett pakolni a táskába, az állunkat meg megkereseni.

Egy nyereggel odébb - ahová az ötödik napi rajtot sejtettük - búcsút mondtunk a nagy meredélynek, és legurultunk a sípályán az autóhoz. Alig több mint két óra lett a túra, de marhára lefáradtunk. Így kell kezdeni egy ötnapos versenyt.