Második versenynap. A szokásos reggeli élelmiszerkészlet-feltöltő körút után irány Rostarica. Egy darabig ugyanarra vezetett az út, mint Soriskára, majd letértünk egy erdei dózerútra, amin aztán jó 5 km-en keresztül nyelhettük az előttünk haladó nagybusz által felvert port. A célterület környéki parkoltatással kicsit gondban volt a rendezőség, nem akadt sehol egy méretesebb lapos rész, ahová elfért volna az autótömeg (vagy csak nem kaptak rá engedélyt), így a környező, egyirányúsított erdei utak mentén kellett megállni, a kevésbé szerencséseknek pedig közel 2 kilit is gyalogolni a célig. A hőség nem lankadt, bevackoltuk tehát magunkat a célterület kevéske árnyas helyeinek egyikébe.

Sok időnk nem maradt a punnyadásra, tesóm már egyből szaladt ki a rajtba, én fél órával mögötte. A mai napi etap: 6.3km, 195 szint. Egy állítólag szlovén mércével nevetségesen kevés köves résszel megáldott karsztos terepen. Illene túlélni. Lássuk tehát:

Baromi bizonytalanul kezdek, a fölöttem futó kis gerincet szerettem volna követni, de jóval alatta voltam. Szerencsére a pont melletti nagy töbör eltéveszthetetlen, viszont így is fölé szaladok a pontnak.
A 2-esre egyből biztonsági útvonalon indulok neki, ami aztán gyorsan átcsap mindenenát stílusba, végül tökéletesen fogom a sziklacsoportot.
3-as és 4-es rendben megvan, bár utóbbit elsőre gödörnek néztem a térképen, csodálkoztam is, hogy ennyire ordít messziről a bója.
Az 5-ös fele megjelentek az egyre nehezebben leküzdhető emelkedők, pedig mind a térképen, mind a valóságban igencsak semmik voltak. Eltelt vagy 10 perc, és már teljesen kész vagyok. Ez gáz. Jönnek is sorban a hülyeségek.
A 6-os környékén még most sem tudom, hogy a térképben volt-e valami durva torzulás, vagy én voltam ekkora idióta. Kerültem jobbról a nagy hegyet, majd rögtön a sárga sáv után láttam lenn egy pontot, de mentem tovább, mondván, az ott tutira nem az enyém. Aztán a túl közeli gerinc rábeszélt, hogy mégiscsak nézzünk meg, nem-e. De.
Jött a nap fénypontja, a 6-os után fenn a lapos hajlatnak még a felsőbb részén mentem át, majd valahogy sikerült túlkorrigálnom magam, és az eggyel lejjebbi nyerget irányba venni. Kicsit furcsán állt ugyan az út, de nem érdekelt, rongyoltam be az oldalba keresni a kis mélyedést. Nem volt ott, helyette voltak irtásfoltok, és jobban megnézve irányban sem stimmelő hegyoldal. Átgondoltam, rájöttem, visszamásztam. Olyan 3-4 perc hiba lehetett csak, de teljesen összetört. A versenyt itt gyakorlatilag feladtam, innen már csak a 'fussunk egy jót az erdőben' maradt a célkitűzés.
Kényelmes, szinte kocogós tempóban folytattam az utat, jobban odafigyelve, mit is csinálok. Jöttek is sorban a pontok. Ezen a részen kimondottan szép volt az erdő, durvább kőmezők is csak itt voltak. Ennek örömére akkorát bicsaklott a jobb bokám, hogy ha nincs befáslizva, símán ott maradtam volna.
A 11-es hosszú húzásnál már a kocogásból is kezdek lassulni, a pont utáni úton is csak a vánszorgás megy. A 13-as nál már annyira kész vagyok, hogy helyben állás közben sikerül megbotlani, és elburkolni.
Próbálom összekaparni magam, innen legalább egy hosszabb lefelé jön a frissítőig, utána is csak a laposban kell kerülgetni a töbröket. A 21-esre még adódott egy kis mászás, amit valahogy leutáltam. A 22-est meg az ösvénykanyartól nem sikerült elsőre megfogni.
Végül hosszas kínlódás után beestem a célba. 78:47 lett, ez igencsak katasztrofális. A 23. helyre lettem jó, ami azt jelenti, hogy még mindig vannak bőven emberkék a kategóriában, akik nálam is gyengébben produkáltak.

Kellett ma is pár óra pihenés, hogy visszanyerjem mozgásképes állapotom, és nekieshessünk az erre a napra tervezett túrának. A célojjektum a Vintgar nevű völgyecske, nem messze a Bled-tótól. A parkolás még ingyenes, de a völgybe vezető útra már csak súlyos összegek ellenében léphetünk rá.

Jópofa a szikla oldalához rögzített, pallókból összeeszkábált út, hol az egyik oldalán, hol a másik oldalán halad a pataknak. Amely patak kezdetben szelíden csordogál, majd egyre durvul és kezd zubogó folyammá változni. A sziklafalak is egyre magasodnak, a kanyon is egyre szűkül. Helyenként alig pár méter széles, és jó 50 méter magas a hasadék.

Aztán újra visszaszelídülnek a dolgok, végül az alig másfél kilométeres völgy végét egy vízesés zárja le, ideális fotózkodási helyszínnel.

Innen fordulás, és irány vissza a parkolóhoz. Hazafelé menet még megálltunk Bledben, hogy jobban szemügyre vegyük a tavat. Bled is népszerű turista központ. Hotelek, strandok, és egy jópofa sziget templommal.

No meg a parti sziklaszirt tetején egy kastély.