Két éve voltam a 10esen, ez most "kicsit" húzósabb volt.

Fél 7kor találkoztunk eftomival az Örsön, ő vitt minket Mátrafüredre. (Köszi!) Előre neveztünk neten, a 30as távra. Viszont este jelenésünk volt Pesten, így aztán felmerült, hogy már a rajtnál 20ra váltunk. Végül abban maradtunk, hogy elindulunk a 30on, és a távok szétválásánál döntünk. 8.28kor rajtoltunk, ekkor már csak ketten voltunk Sanyival, Tomi pár perccel előbb elfutott. :) Eleinte valahogy nem esett jól a gyaloglás (lehet, a 4 órás alvás ezúttal is kevés volt), de aztán belejöttem. Sima ügy volt az első EP-ig, fel a Muzslára, már az emelkedő sem esett rosszul. Gyors pecsételés után haladtunk is tovább, elég hamar elértük a Rákóczi-forrást, amihez nagyon jó emlékeim fűződnek jópár évvel ezelőttről, hála a közeli sástói kempingnek. Na de itt még nem időzhettünk; folytattuk a gyaloglást a helyenként már elég jeges úton. Ismét felmerült az átnevezés gondolata, de nem jutottunk dűlőre a 2. ep-ig, ami Mátraházán volt. Itt csokit kaptunk energiapótlónak, meg egy nagy kérdőjelet: merre tovább? Szerettük volna kipróbálni magunkat a hosszabb távon, ugyanakkor az eszünk azt diktálta, a 20ason folytassuk. Viszont "túl jók voltunk időben". (nem én mondtam!!) Itt most az eddigieknél is unalmasabb részleteket hagyok ki, lényeg, hogy a 30on haladtunk tovább, ami egy frankó kis erdei sétát eredményezett a szinte érintetlen hóban. Mondtam már, hogy szeretem a Mátrát? :) Igazi nyugtató volt. És csak újabb 10 perc után merült fel újra az átnevezés gondolata... :D Persze, már későn. Nézem most az itinert, azt írja, elhaladtunk a Téli Mátráról már jól ismert Vörösmarty fogadó mellett. Nos, ha ez tényleg így volt, akkor nekem sikerült úgy megtennem, hogy nem tűnt fel. Ejha! A Télizöldesen mozgó ep várt ránk, bár azon túl, hogy az itinerben írtak róla, még a térképen is bejelölték, így nyilván senkit nem ért nagyon váratlanul a dolog. Hamarosan elértük a Parádsasvári kastélyt, ami igencsak megtetszett. És bár igyekeztem az épület helyett a lábam elé nézni, sikerült egy csodaszépet esnem. Csak nevettem a dolgon, szerintem minden balett-táncos megirigyelt volna. Rohadt jég... Igazából megint baromi szerencsém volt: a lábam a domboldal fölött lógott a levegőben, illetve ráestem a külső combomra, vagyis a csontra, de hát kemény vagyok, mint a vaj.. :) Jó koszos lettem, de nagyon jól időzítettem, ugyanis 2 perc múlva már a következő ep-n, a parádsasvári autós büfében mostam kezeimet szappanos melegvízzel. Itt jó sokat időztünk, a felkínált zsíros és lekváros kenyér mellé egy bögre teát is megittunk. (Ezer éve nem ettem ilyen jó kenyeret. Nem tudom, hol sütötték, de odaköltöznék...) Energiapótlás után elhaladva a helyi farsangi menet mellett a sós-cseri-tavi szúróbélyegzőt céloztuk meg, ami zsírkréta volt, de ezért elnézést is kértek a roppant udvarias szervezők. Megbocsátottunk nekik, és Parádóhuta felé folytattuk utunkat. Vohhóó, még a nap is kisütött! A póhutai ep-n csak pár percet töltöttünk el (ragtapaszolás, ilyesmi), és megállapítottuk, hogy a 30asok közül a mezőnynek eléggé a végén vagyunk. Na de ez egyikünket sem lepte meg, azon csodálkoznánk, ha egyszer nem így lenne... :) Vettünk egy nagy levegőt, és nekivágtunk a gyilkos szakasznak. A Pisztrángos-tó volt a cél, jelentős emelkedővel. Hát huhh. Jó hosszan kellett menni a "kásás sz*ron", amivel mondjuk nekem nem volt bajom. (ez rímel is, hehe!) Itt már voltak energiagondok, és elhangzott az első "nem biztos, hogy bírni fogom". Persze az erdő közepén nem volt választás, menni kellett. 328 évnyi gyaloglás után elértük a tavat, ahol még mindig nem volt mit tenni, de legalább "menjünk, aztán  meglátjuk". Az első görcs Gabi halálán jött. Nos, elég érdekes dolog egy nálam 2szer nehezebb ember combjából kiszedni a görcsöt, de azért sikerült. Na meg a magnéziumnak hála. Sötét-lápa nyergében ismét megpihentünk, számolgattuk az időt... A szintidőn kívül sokkal jobban izgatott már a 6os busz elérése. Mert ugye én mondtam, hogy induljunk 30on, stb. Úgyhogy, ha a dolgok rosszul sültek volna el, már nem csak amiatt lett volna lelkifurdalásom, hogy "megkínoztam" Sanyit, hanem amiatt is, hogy este nem érünk időben vissza. Na de még mindig menni kellett fölfelé. Megbeszéltük, hogy felhívom majd Tomit -aki már biztos beért-, ő majd megmondja, milyen a maradék terep. Innen már egész simán feljutottunk a Kékesre. Csakhogy megfagyott a telefonom, háhháá! Nagy nehezen azért elértük Tomit, aki azt mondta, elég lehet a maradék 2 óránk lejutni. Jó 8 kilométer volt hátra. Sietősre vettük a figurát, és egészen jól is mentünk, mígnem jöttek megint a combgörcsök. Persze megint az erdő közepén. Az autóúttól már távol voltunk, következő ep viszont szintén nem jelentett semmi jót. Aki eddig mögöttünk volt, most az is megelőzött, de mindenkitől kaptunk legalább néhány biztató szót, volt, akitől szőlőcukrot és energiaitalt is. (bár ez mind volt nekünk is, de volt aki hajthatatlan volt. nagy-nagy köszönet nekik! :)). Negyed óra után sikerült elindulnunk. Hát innen röviden annyi volt, hogy az ep-n (Vályús-kút) megkaptuk a figyelmeztetést, bár poénos formában, miszerint jól ki kell lépnünk, ha be akarunk érni. Hát így tettünk, amennyire a körülmények engedték, futottunk. Bár a kövek ezt nem mindig tették lehetővé. Nem volt már sok hátra. Sanyi lábai egészen jól viselkedtek. Megbeszéltük, hogy a végén befutok a célba. Találkoztam egy lánnyal, aki szinte percre pontosan úgy állt idővel, mint mi. Vele haladtam egy darabon. Majd az erdei szakasz vége felé elkezdtem kocogni. És bár egyszer-kétszer belesétáltam, folytattam a célig. Mindent a "csapatért". :) Ami furcsa, hogy egyáltalán nem esett nehezemre. Sokkal jobban futottam 120 réteg ruhában, hátizsákkal a hátamon, mint máskor futáshoz öltözve. Adrenalin? Végül 8.53as idő került az oklevélre. Szuper érzés volt. Sanyi is beért pár perccel később. Kiderült, miután letudott még egy kisebb görcsöt, ő is végigfutotta. Baromi büszke voltam magunkra. Mert lehet, hogy ez az idő pocsék, de megcsináltuk. Ennyire még sosem rezgett a léc egyik túrán sem. Na nem a szintidő miatt, hanem az egyéb leírt dolgok (és még mennyi mindent nem írtam, le...!) és a feladásveszély miatt. Miután kellőképpen kiörömködtük magunkat, hazafelé vettük az irányt. Elértük a 6órás buszt. :) Na és: "-örülök, hogy egyszer sem akartad feladni" "-ezt tőled tanultam" ... már megérte... :)
Ami még pozitív: egyre jobban bírom nemcsak fejben, de fizikailag is. A végén a futásom nagyon meglepett.

Levezetésként laza kis házibuli hajnali 4ig, majd takarítás 5ig. 6kor sikerült is ágyba kerülni... Szép kis nap volt. :)
Jaigen, a túrát azóta is minden éjjel emlegetem: bal oldalon ui. nem szeretek feküdni a szív miatt, jobbra fordulva pedig rendszerint sajog a P.sasvárról hozott kék-zöld-lila folt... :)

Vááááááá, de hosszú lett megint. Jaj.