Hosszas unszolásom és „hó lesz, jó lesz”-ezésem hatására szerencsére idén sem hagytuk ki az év első igazán embert próbáló túráját. (Na nem mintha a Schneebergre tánclépésekben mentünk volna, de az más.) Visszatértünk viszont a jól bevált M-es távra, szezonindítónak elég volt, és legalább elég volt 8kor kelni. A havazás útközben kapott el minket, de hülyeség lenne erre fogni a 10.48-as, azaz 20 perccel a hivatalos rajtzárás utáni indulást.

Na de nem is törődtünk az idővel meg semmivel, csak mentünk, ahogy jólesett. Meglepetés volt, hogy idén már az első szakaszokon is meg-megcsúsztunk. Hiába, az előttünk elhaladó 3400 pár láb ereje… Másik meglepetésként még viszonylag az elején találkoztunk kedves, ámde túraszűz ismerősökkel, akik a rövid távra vállalkoztak. Egyre többen jönnek túrázni, és olyanok is, akikről sose gondolnánk! Szuper! (Bár a tapasztalatok után ők pont lehet, hogy többet nem jönnek…) Harmadik meglepetésként eljutottam úgy Lajosházára, hogy egyszer sem süllyedtem se patakba, se betört pocsolyába, és még a hiperszuper karácsonyi ajándék túrabottal sem szúrtam le senkit. :) Mert közben azért rendesen értük utol az időben induló rövidtávosokat.

Lajosházán pecsét, alma, (rövid visszaemlékezés, hogy a legutóbbi itt vezetett túrán dinnyét toltunk ezen a ponton :)), aztán jött a patakátkelések sorozata, amit még mindig elázás nélkül abszolváltunk – úristen, mekkora találmány ez a bot!!

Nem említettem, de természetesen mindenhol szűzhó, nyilván rendesen letaposták már előttünk, de így is gyönyörű volt, nem győztünk örömködni, hogy végül eljöttünk.

Vörösmarty turistaház volt a köv pont, és vagy megváltozott helyenként a táj az elmúlt 2 évben (tavaly xl-en voltunk, az másfelé visz), vagy mindkettőnk emlékezete ugyanott hagy ki. Szépen felértünk, sorba álltunk a levesért, szemtanúi lehettünk, ahogy egy apuka magából teljesen kikelve ordított az oda állított (vélhetőleg szabadidejüket önként feláldozó) szerencsétlen srácokkal, hogy ez a szar csak langyos, és nem ezt ígérték, ő nem ezért fizetett, és mégis hogy képzelik ezt, és ezt előadta nagyjából 3x, majd kis családjához fordult, és nekik folytatta. Épp megjegyeztem, hogy oké, hogy _tényleg langyos_, de én pl. nem is enni jöttem (mellesleg sópótlásra kiváló volt), amikor is megjelentek kedves M115-ös túratársaink – persze ők hajnali indulással már a hosszúról jöttek visszafele.

Túl sokat időzhettünk, mert nagyon fájt elindulni, egyik pillanatról a másikra jéggé fagyott az összes ujjam, alig bírtam mozdítani őket. Ez tartott úgy 10 percig, aztán magamhoz tértem én is meg az ujjaim is, és mire feleszméltem, már a Pisztrángos tavi pontnál voltunk. Bár útközben ettünk, hogy ne kelljen megállni, a kolbászzsíros kenyérnek nem lehetett ellenállni (nemén):) De nem is baj, mert így találkoztunk még egy nagyon kedves ismerőssel, hogy bővüljön a kör.

Jött Gabi halála, ami szerencsére remekül járható volt, és igen könnyen abszolváltuk is. Problémát nem okozott, rosszul sem esett, de azért éreztem, hogy mostanában napi 14-16 órát ülök, és nem edzem semmit. :/ Kékesre érve (gyönyörű a friss hóval, így még nem is láttam!), S. beállt a kígyózó sorba pecsétért, én pedig betértem az étterembe, hogy kikérjem a vágyott forrócsokikat. Itt aztán újabb kedves túratárs fogadott, úgyhogy megint örültünk egymásnak.

Szokásomtól nagyon eltérően egyszer sem néztem az órámra. Üldögéltünk, beszélgettünk, melegedtünk a legnagyobb nyugalomban. Egyszerűen annyira könnyedén vettük az egészet, mintha nem is „teljesítmény”túrán lettünk volna, 100%-ban az élvezetre mentünk. Pedig az időt nem biztos, hogy érdemes volt figyelmen kívül hagyni, tekintve, hogy az utolsó 8 km minden eddiginél több izgalmat tartogatott. Számítottunk a durvulásra, de a hosszú, lejtős jégpálya azért még így is meglepett minket. Gyökkettővel araszoltunk, és a felgyűlt tömeg miatt sajnos ott se nagyon lehetett haladni, ahol jó volt a terep. Megoldható volt azért, a jégnél több bosszúságot okoztak azok a túratársak, akik a többiekre abszolút nem figyelve igyekeztek előre jutni, mert sokkal jobb úgy esni, hogy közben 3 másikat is feldöntesz, ugye… Szerencsére a többség nem ilyen volt, rászólni csak egyre szóltam, és még magamban is csak néhányra tettem megjegyzést, szóval fejlődök én is:)

Szerintem negatív rekord idővel értük el az utolsó pontot a Gyökeres forrásnál, ahonnan kezdve már majdnem jól lehetett haladni, és (itt már néztük az órát) idővel sem álltunk kegyetlenül rosszul. Azért, hogy a hivatalos rajtidő szerinti szintidőbe is beleférjünk (20 perccel később indultunk ugye) az aszfaltos szakaszt lefutottuk. Felszabadultan, lazán, minden megerőltetés nélkül, én ráadásul az utált bakancsomban.

6.41 lett a vége, ami 4 perccel rosszabb mint 2 éve, de 10 perccel jobb mint a 3 évvel ezelőtti. Az előző alkalmakkor viszont siettünk, nem ültünk le, folyamatosan a szintidőt kergettük, holott a vége még sose volt ilyen durva. Ehhez képest most egyetlen negatív momentumot se tudnék említeni. A díjazás is bővült, le a kalappal. A forró tea pedig nagyon jólesett. Bár náthásan indultam, betegebb nem lettem (sőt, a túra alatt és után végre kaptam levegőt), a havas Mátra fantasztikus látványt és élményt nyújt, és a sok kedves ismerőst is jó volt újra látni.

Természetesen minden fogadalmunk és elvünk ellenére idén is beneveztünk a Mátra-kupára, remélhetőleg az államvizsga nem rondít bele a most felállított tervekbe. (Bár amikor Anyának mondtam, hogy remélem, nem a M115 utáni napokra osztanak be, mert akkor ki kell hagynom, visszakérdezett, hogy a vizsgát? :D)

Ami kérdés felmerült bennem:

-hogy tud folyni az orrom megállás nélkül 6 órán keresztül?? Vagy mit csinál az, akinek nem folyik?

-mit szednek azok az ufók, akik ilyen terepen is 4 óra alatt tolják le az xl-t?

Na, egyébként eredetileg nem akartam írni a túráról, csak 2 sort a naplóba, de annyira jó volt visszaolvasni, hogy éltem meg a korábbi években ugyanezt a menetet, mi volt akkor a fontos meg feltűnő, ésatöbbi, hogy úgy gondoltam, valamikor majd jó lesz erre is ránézni.

Meg egyébként is, ez volt az 5. Téli Mátra teljesítésem, jövőre mehet iskolába. :)