A Mátra 60 most már 3. éve íródik be év elején a naptárunkba. Azon kevés Mátra-túrák egyike, amiken akkor is indulnánk, ha nem kupáznánk (najó, idén lehet, hogy csak 40 lett volna úgy). Nagyon drukkoltam, hogy ne essen egybe a diplomaosztómmal, amire mondjuk a szüleim amúgy is jobban szeretnének menni mint én, de azért mégis… eddig sikertörténet.

Jelnek vehettem volna, hogy a létszámkorlát miatt lemaradtunk a nevezésről, de szerencsére végül mindenki indulhatott, aki időben jelezte szándékát, nagy köszönet ezért a szervezőknek. Aztán hét közepén S. már pedzegette, hogy nagyon fáradt, nagyon meleg lesz, és nagyon sok a szint is, nem megyünk-e csak a 40-re, nekem már azzal is majdnem megvan a kupa, és bőven gyűjtögethet még ő is az ősszel. Persze győzködtem, hogy jó lesz, 2 éve közepes edzettséggel, többször bugyiig ázva, bokáig sárban is legyűrtük bőven szintidőn belül. Bennem volt a Mátra 88 kudarca, vagyis, hogy sérülés és a kedvezőtlen körülmények miatt idén is át kellett mennem a 124ről a 95ös távra. Bántott, habár nem érdemeltem volna meg a hosszút, és azóta se nagyon törtem magam, de ezt mindenképpen meg akartam csinálni, egyrészt, hogy kárpótoljam magamat, másrészt, mert nagyon szeretem, talán még mindig az abszolút kedvenc túra.

Elindultunk hát, a tervezettnél némileg később, ennek hajnalban nem volt nagy jelentősége, jó későn rajtoltunk viszont, ¾ 7kor. Vittem lámpát, de a kocsiban hagytam, hiszen „ha lámpával kéne beérnünk, az már régen rossz.” A Pásztóról kivezető út ismerős volt, jó ideig fáztam, gondoltam, ezt még visszasírom majd…. Aztán kiértünk a Muzslát megcélzó útra, a nap hét ágra sütött, hamar elmúlt a hűsítő reggel, aztán emelkedni is kezdett a terep. Kényelmesen mentünk, nem túl lassan, de nem is siettünk, nem lett volna értelme az elején. A finisben csodás a kilátás, most valahogy rövidebbnek tűnt az emelkedés, mint a korábbi években, nem éreztem annyira. A ponton UtiGabi várt, pár percnyi viccelődés és a sérülések felemlegetése után indultunk tovább. Kellemes lejtő, és….. nem fájt a térdem! Bár legutóbb is jól vizsgázott, a 95 és az éjszakai után azért izgultam… Kezdtem végre felébredni is, a tőlem szokatlan szótlanság is kezdett múlni. Kimondottan jól éreztük magunkat, pont jó tempót mentünk, kényelmesen vettük be a Havast is. Itt felemlegettük a célgulyást, hogy időben be kell érni, ha enni akarunk, a pontőr srác mondta, kár sietni, hiszen az utoljára beérőknek jut a sűrűje. (Ekkor még senki nem sejtette, hogy sok-sok órával később az éjszaka közepén bizony együtt kanalazzuk majd a sűrűjét…)

Tűzött a nap, néha éreztem kicsit a fejemet is, de az erdei szakaszok még így is kellemesek voltak. Sosem élek ilyesmivel, de Fajzat felé betoltam egy gélt, tudván, hogy jön a Káva és a Világos-hegy. A ponton pihi, süti, gyömbérszörp, aztán megindultunk a rettegett Káva felé. Meglepően hamar csúcsot értünk, ahol hiába kerestük, nem volt pont. Volt viszont kilátás, nem is akármilyen! (Felfelé a biztonság kedvéért még kilyukadt a cipőm oldala, számítottam rá, vásott már rendesen, de azért közel egyhavi lakbér áráért 500 km-nél többet is bírhatna a speedcross. De most legalább szellőzik.) Leszállingóztunk, S. panaszkodott a gyomrára, hiába cseszegettem, nem evett semmit, én helyette is éhes voltam folyamatosan, úgyhogy a rengeteg víz mellett kaját is töltöttem befelé rendesen. A Világos-hegy lábánál felcsaptuk enyhén vicces kendőinket, és indultunk mászni. Még az elején megcsípett valami buzgár, elég durván fájt, még így 4 nap elteltével is frankón látszik a helye, de szerencsére nem zsibbadtam be tőle. Párszor megálltunk pihenni, nekem kimondottan kellemes volt a tempó. Bőven volt időm nosztalgiázni, bár rövidebb idő alatt értünk a csúcsra, mint amennyi alatt a 88-on féllábbal araszoltam lefelé. A tavalyi, fa alatt bagózó banda helyett idén a tűző napon pálinkázó csapat jutott, őrület. Nem időztünk sokat a kopasz tetőn, óriási volt a kontraszt: alig több mint egy hónapja dupla felsőben, plusz nyakig behúzott széldzsekiben vacogva vártam, hogy megkapjam a pecsétet, mielőtt a gyomrom kirobban a helyéről, most a 35 fokban a tűző napsütésben teljesen jó fizikai és kedélyállapotban, gyönyörködtem a körülöttünk lévő tájban.

Babik kútnál megint nyüzsögtek a hangyák, de most legalább kevesebb volt, nem lepték el a lábunkat minden lépésnél. Ittunk jó hideg forrásvizet, beleimádkoztam S-ba egy müzliszeletet, még mindig komótosan mentünk Keresztes felé. Szintidőhöz képest bőven jók voltunk, így aztán pihenhettünk, a mézes kenyér isteni volt. Innentől aztán szembementünk a Mátra 88-cal, és az érzéseim is totálisan az egy hónappal korábbi ellentétei voltak. Akkor irgalmatlan sár, elképesztő fájdalom, totális megrogyás testben és fejben egyaránt. Most tűző nap, szárazság, de fájdalommentes mozgás és megfelelő lelkiállapot kísért Fallóskúton át Ágasvárig. A turistaháznál már láttam, hogy kezdjük kihasználni a késői rajttal megrövidített szintidőt, és még hátra volt a csúcs. Persze simán felértünk, én még fotózni is nekiálltam (mekkora esély volt arra, hogy siklóernyősöket kapok le a távolban?:) sajnos már csak a kész képen vettük észre), aztán jött a sokk: az itiner első oldalán bizony le volt írva, hogy Keresztesen kiesik a játékból, aki nem ér le 18.10-ig. 30 percünk volt a csúcstól. Megindultunk lefelé, de nem voltunk túl hatékonyak, S. lábát szétcseszte a zokni, és amúgy is nyűgösen ezt már nehezen tolerálta. És volt képünk még kóláért is bemenni. Maradt 20 percünk leérni, ráadásul nem is csak az Óvár Fogadóig, azon még bőven túl kellett menni. Ha egyedül vagyok, és belehúzok, még akkor is rezgett volna a léc. Amikor teljesen biztossá vált, hogy buktuk a határidőt, teljesen összetörtem. Elhatároztam, hogy ebből egy métert se fogok benaplózni na meg, hogy ha ki is esünk, akkor is inkább besétálok a műúton Pásztóra, de kizárt dolog, hogy engem kocsival vigyenek be a célba. S-nak elég volt az én pillanatnyi elgyengülésem, hogy magához térjen. Megbeszéltük, hogy játékon kívül, de becsületből végigmegyünk szép kényelmesen. Így nekem is jobb kedvem lett, és a zoknigondon kívül neki se volt semmi baja. 18.35kor battyogtunk oda a ponthoz, ahol nagy szerencsénkre a főszervező is volt. Miután a terepet ismerjük, a túrát is többször teljesítettük, és ahol elindulunk, ott általában célba is érünk, 10 percnyi alkudozás után folytathattuk a túrát hivatalosan is. Ismét köszönet érte, asszem, az idei teljesítésünk csapatmunka volt…:) Letettük a nagyesküt, hogy este 10ig, célzárásig beérünk. Úgy volt, hogy a pontokon nem várnak meg minket, de jókora emelkedés után mindössze 7 perccel a zárás után még a helyén értük a pontőrt a Jójárt kútnál. Kicsit pihegtünk és töltekeztünk, amíg ő a nyikomi őrrel beszélt telefonon: mivel már csak mi vagyunk, elindul lefelé, leszedi a szalagokat, mi meg szedjük felfelé, félúton találkozunk, de a ponton megvár valaki. Kevéssel a csúcs alatt valóban találkoztunk, és kicsivel később már várt is minket a Havasról már ismerős őr. Felmásztunk a Nyikomra, valahonnan jöhetett közben egy adrenalinlöket, de teljesen úgy éreztem, mintha frissen most indultam volna, és bármeddig el tudnék menni, távban és szintben is. Közben S. elkezdett görcsölni, nem annyira durván, mint Mátrabércen, de nagyon sokat ácsorogtunk. A tetőn egy gélt is ráerőletttem, ettől kicsit jobb lett, na de a lefelé vezető utat nem nagyon lehet úgy megtenni, hogy időnként be ne feszítsen az ember. Szóval továbbra is csak araszoltunk, volt kerek másfél óránk 8 kilire, ami teljesen jónak tűnt, na de fél óra elteltével is sok volt még hátra, sőt…. Innentől egyébként végig hármasban mentünk a pontőrrel, így aztán igencsak megnőtt a 100 méterre jutó szóviccek száma. :D Ránksötétedett, de persze „ha lámpa kell, már régen rossz”, khm. A fiúk szedték a szalagokat, engem meg az idegbaj kerülgetett, nehogy már a legvégén vérezzünk el, most már igazán megérdemelnénk a teljesítést. Ajánlották már fent is, hogy menjek nyugodtan, ha bírom, majd jönnek utánam, de erről eleinte hallani se akartam, együtt kezdtük, együtt is fejezzük be. A síkra érve kicsit kocogtunk, de nem hozta a várt eredményt, valahogy nem is esett jól. 21.37kor, bő 3 km-rel a cél előtt aztán feltettem a kérdést, hogy akkormostmilegyen, majd átvettem S. itinerét, hogy meginduljak vele. Ahogy kimondtam, hogy legyen így, de futni már én sem bírok, azzal a lendülettel nekiiramodtam, és szinte egy levegővel elfutottam valahogy a célig. Fogalmam sincs, miből tudtam megcsinálni, a lábaim helyett minden bizonnyal a szívem vitt, szaladtam a sötétben, az ott már a szőlő, onnan már nincs sok, végig a tőkék mentén (hihi, pár éve a legmelegebbnek nyilvánított nyári napon a 40es táv végén itt kucorogtunk ketten egy csenevész szilvafácska semmi kis árnyékában, hogy erőt gyűjtsünk a finisre), már látom az első lámpákat, végre aszfalt, jaj, csak el ne tévedjek Pásztón. Kis séta, gyerünk, emlékezz, merre mentünk legutóbb, autók, megállás, ezaz, ez már ismerős, a sarkon a cukrászda világít, a francba, ma se fagyiztunk, befordulni, el a piáló fiatalok mellett, kiröhögik a fáslizott lábamat, 21.56 előttem a koli, oké, akkor szépen begyalogolok, 21.57 cél, hahhhha, még van 3 percem!

59.1 km, 3130 méter szintemelkedés, 15 óra 15 perc. Reggeltől kora délutánig sima ügynek tűnt, kicsit később ha nem is simán, de teljesíthetőnek, aztán veszni látszott, majd ismét épp teljesíthetőnek, aztán kicsit megint simának, aztán megint veszni…. De meglett, harmadszorra is. Tulajdonképpen amikor kiértem a pásztói aszfaltra, akkor már tudtam, hogy meg kell lennie, majdnem meg is hatódtam, tiszta hülye vagyok. A srácok is nagyon kemények voltak, miután az utolsó szalagot is leszedték, nyomtak egy jó sprintet a végére. Nem tudom, mennyivel utánam kezdtek el futni, de 4 perccel az érkezésem után a célban voltak. Nagyon büszke voltam!!

Mentünk is volna rögtön, hogy lehessen zárni, de még elénk rakták az elsőosztályú vacsit, a reggel a Havason emlegetett gulyás sűrűjét kanalaztuk hármasban, ezer évvel később, úgy tűnt.

Tanulságok persze levonva:

- hallgatni kell a kisebbre, aki mondja, hogy menjünk le előző nap, és rajtoljunk időben; végigeszi a túrát 35 fokban is, mert sejti, hogy vízen nem lehet végigmenni

- magnéziumot nem a túra előtti nap kell elkezdeni szedni

- nem szabad az elején túl kényelmesre venni

- az esetleges köztes szintidőkről szóló infókat időben el kell olvasni

- el kellene már hagynom ezt az őrült teljesítménykényszert (vagy: jelenjen meg más területeken is: munka, nyelvtanulás pl.)

- egyszer már ki kéne számolni, mikor kell elindulni ahhoz, hogy a kopasz gyilkos Világos-hegyet ne a legnagyobb melegben kelljen megmászni :)

- az emberi test egészen meglepő dolgokra képes, főleg, ha egy jó szív is jár hozzá. Azt hiszem, ezt szombat este mindketten bebizonyítottuk. Nem biztos, ha egyedül megyek, és kerülök sz*rba a vége előtt, végigtoltam volna csak magamért azt a 3 km-t.

Hibátlan szervezés, jelölés, ellátás. Jövünk jövőre is, de több ésszel!