Eldőlni látszik a dolog: ezen a héten egyáltalán nem futok, a kedv elillan, a máskor teljesen normál jobb Achilles meg érthetetlen módon fáj (a problémás bal bezzeg most teljesen jó).
Így a kispesti sportnap lehet a befutó, ugyanaznap lesz, mint a BSI futás. A táv meg maximum 400 és 800 méter, nem 42195...
Amúgy maga a táv meglenne, ment már sokkal kevesebb rákészüléssel is maraton, de
- nem örömfutásra készültem eddig, most hirtelen nehezen esne átváltani erre,
- talán erősebb sérülés lenne a következménye most,
- valahol misztikusabbnak érzem a maratont, mintsem így, mostani állapotomban vágjak neki.
Persze, ha végül valóban nem megyek, nagyon fog hiányozni a "nagy nap", a forgatag, az ismerősök kavalkádja.
Legyen rendben a térdem, lábam, legyen elég idő a felkészülésre meg kevesebb stressz, és akkor talán már most novemberben sikerül valamivel kitölteni az ürességet, kiváltani a maratoni célt...
Merthogy cél nélkül nem tudok "az út"-ra lépni. Nem az út motivál önmagában, hanem a végén felmutatandó teljesítmény.
(azon nekem is járt a fejem, pesze csak a féltávon, de lassan 2 hete, hogy egy makacs megfázás miatt nem futottam, szóval még nem tudom, mi lesz)
Eszk