T100 2010
Egy kicsit messzebbről kezdeném . Mert még sok dolog van , amit nekem is megkell értenem , értékelnem .
Az elmúlt 2 évben kikellett hagynom a Terep százast . A gyomrom és a májam kb.55-65 km-nél mindig „leoldott” . Néha már 30-nál . Szomorúan bár , de kezdtem beletörődni , hogy maradnak nekem a 30-40 km-es terepfutások . Pedig annak , aki már belekóstolt a százasok világába ezek a távok nem jelentenek igazi örömöt .
Aztán idén januárban a jó szerencse összehozott egy fantasztikus emberrel . „ Civilben” belgyógyász , de már évek óta a homeopátia eszközeivel gyógyít . 3 hét alatt rendbe hozta azt , amit évek óta egy csomó „rendes”orvos egy csomó „rendes” orvossággal nem tudott . Azóta újra tudok rendszeresen és megfelelő intenzitással futni . És ez nem csak fizikailag , hanem lelkileg is rendbe tett .
Elég hamar eldőlt , hogy nem lehet más célom az idén : MEGCSINÁLLNI A TEREP SZÁZAST ! Ennek szellemében edzettem , és már annyira bátor lettem , hogy edzéstervet is csináltam . Figyeltem a pihenő napokra-és hetekre . Persze , időnként túl lőttem a célon , de olyan volt , mintha visszakaptam volna az elveszett játékomat …
A MÁTRABÉRC-ig egészen jól kezdett menni a dolog . A Vértes terepmaratonon már valami futás szerűt is tudtam produkálni . A Bércre viszont nem akartam időtervet készíteni , nekem ez a verseny a mumusom . A Kékesig minden tökéletes volt , elfáradás nélkül , könnyedén értem fel . Aztán lefelé a sárgán egy rossz lépés… Az eredmény : a jobb comb hajlítómban izomszakadás és egy jókora vérömleny . Néhány napig minden veszni látszott . Az orvos hallani sem akart a futásról . Meggyőztem , hogy a laza bringa jót tesz a regenerálódásnak . Így aztán bringázás szinte minden nap . Közben több barátom is segíteni próbált . Injekciót szereztek a gyulladás csökkentéséhez , a gyúró barátom egy speckó tapaszt tett fel , több alkalommal , sőt a versenyre is . A homeopatikusom több szert is hozott ( minden kérés nélkül , csak úgy magától )ami szintén segíthetett . Na most , ilyen támogatás mellett megtehettem én , hogy nem indulok el…. persze , hogy nem .
Elérkezett a szombat reggel . A várt randa idő helyett gyönyörű napos idő fogadott . Kassai Karesszel autókáztunk ki hidegkútra . Karesz régi futótársam , aki most nagyon jó formában van . Nem rég futott maratont Rómában 2:50 (!) belül !
Nekem az elmúlt hetekben „elvesztek” az idő terveim , a titkos álmom , a 11 órán belüli teljesítés reménytelennek tűnt , sőt , a megpróbálásával történő kísérletezés is őrültség lett volna . Egy valamire vágytam : sérülés nélkül végig menni , a lehető legtöbb örömöt és élvezetet kihozni a napból , ami lehetséges .
A rossz időre már napok óta készültem , nem csak a felszerelés összeállításával , hanem lelkileg is . Felkészültem az esőre , a nagy sárra . ( úgy gondoltam , hogy a tavalyi Mátrai csillagokénál rosszabb idő nem valószínű , és azt is , perverz módón élveztem ) Két vékony kabátot gyömöszöltem a táskába , a botokat és némi izót-kaját előreküldettem a Kisrigóba . Nagyon korán ott voltunk a klébiben , szerettem volna elkerülni azt az őrült kapkodást , amit a Mátrabérc előtt végeztünk a Jakus Bélával . Mikor kiszálltunk az autóból akkor hallottuk az Oli hangját , hogy – 4 perc van a Rajtig !
Fél nyolcig készülődés , beszélgetés ismerősökkel .stb. Aztán olyan dologra vetemedtem , amire csak annó „futókoromban” volt példa : melegíteni mentem , Kabócával ! Úgy látszik , a közel 3 hetes futószünet megártott ! Persze , azért túlzásba nem vittem , Jakus Béla szigorú tekintettel és gyanakvó kifejezéssel az arcán figyelt . Vajon mernék én egy nálam közel kétszer nagyobb és sokszorosan erősebb kenus bajnokkal kekeckedni ? Egy százas előtt 15 perccel ?
Lupus kedves szavai után nekilódult a mezőny . Amíg felfejlődtünk szabályos tornasorba némi beszélgetéssel és poénkodással csaptuk agyon az időt . A gyorslábúak hamar eltűntek az erdő mélyén , hogy aztán meglepetésszerűen hátulról támadjanak , mint pl. Carlos és Ispi . Próbáltak minket is egy kis plusz futásra ösztökélni mondván , hogy néhány csínos lány egy extra pontot üzemeltet néhány kilométerre . ( kabócát úgy kellett erőszakkal visszatartani ) . Szépen lassan teltek a kilométerek és én lassan próbáltam átengedni magam az élvezeteknek . Kezdtem kizárni a zavaró hangokat , a minimálisra állítva a pofázó üzemmódot ( nálam ez néha elég nehezen megy ) . Nagyjából Dobogókőig kellett azért elmenni , hogy egyedül lehessek . Direkt jó lassan frissítettem , csak hogy a Béla j el futhasson . Még a végén visszafog !
Gyönyörű volt az erdő ! Az elmúlt időszak sok csapadéka harsány zöldre festette a természetet . Mindenhol tavasz illat , mindenhonnan madárdal . És mivel ezen a szakaszon , egészen Dömösig szinte csak lejt az út , még koncentrálni sem kellett . Nagyjából ezen a részen ért utol a (számomra ) kimondhatatlan nevű W. Ildikó . Sőt , nem csak utolért , nagy sebességgel el is robogott mellettem . Mivel nem vagyok öngyilkos hajlamú , meg sem kíséreltem a vele való haladást . Aztán valahol a Prédikálószékre való felmászás közben utolértem . ( Innen kezdve többé-kevésbé 75 kiliig , a második Kisrigózásig együtt mentünk . )Közben az eső egyre jobban rákezdett , én magamra húzgáltam az első kabátot . Az Apátkúti-völgyben megint eszembe jutottak az UFÓK , akikkel tavaly nyáron találkoztam egy éjszaka . ( a Sajgó 40 éjszakai túrán futkorásztam , amikor a völgyön átfutva , valamikor éjjel 1 tájban , egy csapat furcsán viselkedő emberrel találkoztam . Álltak az út szélén , arccal a fák felé fordulva , fejükön valami antenna szerűséggel . Valamire nagyon koncentrálltak , sokan a kezüket a szemük elé tartották . Mindezt néma csöndben és tök sötétben . Nem égett náluk egy lámpa sem . kb.30-40-en lehettek . Arra sem reagálltak , mikor egy őrült futó elment közöttük fejlámpával . Az első 1-2 emberkének még intettem , aztán mivel semmi reakció nem volt , hát igyekeztem minél gyorsabban eltávolodni tőlük )
Visegrád után csatlakoztunk ( vagyis pontosabban csatlakozott hozzánk ) Pépp Csaba ( akiről megtudtam , hogy Pepének illik szólítani ) . Papp-rétig együtt haladtunk , de ott volt egy kis holtpontom . Szépen nyugiban eszegettem-iszogattam a ponton , így a társaságom elfutott . Még a Kisrigóban összefutottunk egy röpke pillanatra , de ott is el molyoltam egy darabig . Magamhoz vettem a botokat és felrángattam a második dzsekit . Valamilyen érthetetlen okból Szaszára bíztam a fejlámpámat , mondván , vigye ugyan már el a célba . Volt nálam két teli kulacs , kaja , telefon stb . Miért éppen a legkönnyebb tartozékomat nem szándékoztam magammal „cipelni” ? Biztosan már kezdtem megborulni . Innen a végéig egyedül mentem , ami nem is volt baj . Kicsit fáztam is , így próbáltam az emelkedőket tempósabbra venni . Persze , ez több helyen már csak a tempósabb gyaloglásra vonatkozott . A sár egyre mélyebb , az eső egyre erősebb lett . A beharangozott patakátkelés nem volt vészes ( persze , ez később sokkal durvább lett ) . Csikóvárallján Yoyoék kedvesen segítettek a kulacsok feltöltésében , én addig kajáltam . Persze , hogy az egyiket ott hagytam . Mikor észre vettem a hibát , inkább visszafordultam , mégse futkorásszon az ember késő este az erdőben egy liter folyadék nélkül . A piros a Kevélyig viszonylag hamar eltelt , bár a bejáráson végig megtudtam futni . Most inkább úgy fogalmaznék , hogy néha tudtam benne futni is . A Köves-bérc előtt már keresgéltem a ( az utolsó ! ) frissítő és dugó pontot . Mikor leértem az aszfaltra nem láttam sehol . Vajon mégse lesz pont ? Aztán megláttam Futurét ( csinos nylon esőkabátban ) , hogy a műút felől átjön az átjárón és bemegy a bozótba . Na hát , ott volt a pont . Pedig már nem akartam se inni , se enni , de mégis jól esett újra látni őket . A rövid , alig egy perces megállás viszont arra is jó volt , hogy nagyon elkezdjek fázni . Annyira remegtem , hogy ha nem belebújós pántja lett volna a botoknak , biztos elejtettem volna azokat . Csak nagy nehezen , néhány száz méteres séta után tudtam rábeszélni magam a „futásra” . A téglagyár előtt , a vasúti átjáró után agy sötét autó állt . Hirtelen felpattant a két ajtó és kiugrott belőle két alak ! Bevallom , néhány pillanatra bevillant : vajon minden adóságomat visszafizettem ?! De aztán kiderült , csak két lelkes lány volt az , akik már többször szurkoltak és kedvesen kínáltak mindenféle jóval . ( később megtudtam az egyikük emailjáből , hogy kísértek valakit ) Bár nem kellett semmi étek , mégis nagyon jó volt a biztatásuk . Nem kevés erőt adott az utolsó emelkedő előtt . Az utolsó emelkedő , ami még sose tűnt ilyen hosszúnak . A sűrűbb részeken a nagy zuhiban már egészen sötét volt . A vége előtt megláttam magam előtt valakit kaptatni az emelkedőre . Feltámadt a már régen nyugodni térő harci szellemem : egy utolsó rohamra indultam . Igazából semmi jelentősége nem volt a helyezésnek , de felmerült a lehetősége bennem egy 12 órán belüli beérkezésnek . Szegény , mikor utolértem , elég rossz állapotban volt . Panaszkodott a gyomrára , de azt mondta , hogy most már meg van valahogy . Felmerült bennem , hogy esetleg nem kéne magára hagyni , de aztán láttam , hogy szépen jön utánam . Bent a házak között már nem láttam , de itt már nem érhette nagy baj . Még felkocogtam az utolsó kis betonos utcán , és már ott is volt az iskola ! Befutottam a célkapun keresztül és borzasztóan jó érzés volt újra teljesíteni a százast , három év után ! Nem érdekelt már az eső , a hideg , a fájós , sajgó lábam , semmi ! Végre itt vagyok , megérkeztem !
Tudom , hogy sokaknak ez nem jelentene semmit , de nekem ( nekünk) ez a tizenegynéhány óra jelenti az év legjobb pillanatait . Megtudok sok mindent magamról és egy csomó mindent másokról . Erősebb leszek lélekben és több leszek emberi kapcsolatokban . Mindig kapok valamit , a távtól , az erdőtől , a hegyektől . Köszönöm !
nedus
Budapest , 2010-05-26