Jövőre szeretnék Nagyatádra menni, persze ehez rengeteg bringázás szükséges még.

 Meglepetés a Tiszatónál, Középtávú Triatlon OB Kiskörén.

Soha életemben nem indultam ilyen hosszú versenyen.

A verseny előtti napokban próbáltam összeszedni a gondolataimat, illetve próbáltam még a lábamat pihentetni. Izgultam az előző hétvégi Hortobágyi futáson szerzett sérülés miatt is.
Pénteken még egy családi szülinap keretében feltöltöttem a szénhidrátraktáraimat, majd próbáltam kipihenni magam.
Reggel elég korán sikerült felkelni, szerettem volna ráhangolódni a versenyre, de a gyerkőcök miatt nem nagyon sikerült. Nehéz út volt Kisköréig, de szerencsésen leérkeztünk. Közben Márti üzenete segítségével érkezett egy kis erő.

Ekkor történt az amire nem számítottam és kívánom mindenkinek, hogy legyen benne része, szóval megálltunk a kocsival, kinézek az ablakon és előttem állnak öten. Én meg csak nézek, és nem hiszem el, hogy kerülnek ide, miért, kivel és egyáltalán, hogy lehet ez? Nem bírtam kiszállni a kocsiból, sőt, igazán nehezen bírtam magammal az érzelmekkel. Ezt mindenkinek ajánlom verseny előtt.

Szóval ott álltak Ők öten és csak vigyorogtak, Nicol, Tandi, Fruzsi, Kitti, Bocsi. Kitti pólóján a felirat HAJRÁ ELEK. Szerintetek az ember mit csinál ilyenkor? Nagyon nem jutottam szóhoz, nyeltem nagyokat. Kiszálltam, és csak azt tudtam hajtogatni, hogy Ti hülék vagytok, ezt nem hiszem el, ilyen nincs. Ekkor már kicsit átértékeltem a hétvégémet, sőtt… sok mindent magamban. Nagyon köszönöm.
Ekkor megcsörrent a telefon, Steve és Zsóka hívott, bíztattak és mondták, hogy ők is jöttek volna,de közbejött valami, hihetetlen mi készült itt a háttérben.
Utólag kiderült mindenki tudott róla, még Dorka lányom is de nem árulták el. Persze gyanús volt a hűtőben a kókuszgolyó, de nem tudtam összekötni a dolgokat. Én a PARAdicsommal voltam elfoglalva.

Szóval ekkor már nyugodtan duzzoghattam, csak lazán…, ettől a pillanattól kezdve minden teher lekerült a vállamról, nem kellett foglalkoznom, magammal, mit egyek, mit igyak, mit vigyek magammal, hova tegyem. Tényleg „csak” a táv teljesítése maradt nekem. Elmentem felvettem a rajtszámomat, majd jött a piknik amit Szasza is írt. Terülj terülj asztalkám, persze asztal nélkül az árokparton. Ekkor már nem volt két óra a rajtig, de azért lecsúszott a koviubi a sültcsirke mellé, sőt még Bocsi italából is kaptam egy kortyot.
Készült jó pár kép a csapatról, majd összeszereltük a bringát és bevittem a depóba. Együtt lementünk a tópartra és vártuk a rajtot, persze a gyerekek egyből mentek a vízbe. Fura egy ízlésük van, ilyen hideg vízbe bemenni? Brrr
Ekkor már igazi szél volt, ami szerencsére az úszás közben tovább erősödött és maradt is a célbaérkezésig.
Ekkor mondta valaki, hogy két perc a rajtig, jajjjj akkor kezdőőőőődik, mindenkinek nagy puszi és már indultam volna, amikor Nicol még súgott nekem két mondatot, (megértette velem a szombati nap legfontosabb célját) ránéztem, mosolyogtam, megköszöntem, és ha lehet még vidámabban és lazábban mentem a vízbe.
Azért a többségen neoprén ruha volt, de mi Szaszával csak úgy furdőruciban várakoztunk a rajtig. Próbáltam én is kimaradni a nagy tülekedésből, de az első körben azért ment a helyezkedés. Szerencsére előző héten kipróbáltam mit tudok, illetve mit kell tennem a vízben, ezért nem volt semmi probléma úszás közben. Persze a viharos széllel nem számoltunk, ami főleg a harmadik körben már nagyon elviselhetetlen volt , ezen kívül a hínárok szerettek volna megfogni bennünket, de ezt is sikerült megúszni. Ennek ellenére három egyforma körrel sikerült végeznem.
Minden körben ki kellett jönni rajtszám leolvasásra és ez lehetőséget adott a feltöltődésre is, hiszen a szurkolók ott álltak a vízben és a parton, már messziről hallani lehetett a kereplőket.
Kimásztam a vízből, majd megmásztam a gátat, közben Kitti elvette tőlem a fölösleges ruhadarabokat, a depó kapujában megkaptam a csapatfrissítést, mint utóbb kiderült már ezt is úgy kellett kisírni. A depózás mindig "erősségem" volt, most is sikerült elég hosszú időt eltöltenem bent, de igazán ez nem számított, szépen sütött a nap és volt nálam minden, és mellettem voltak Ők.
Tudtam, hogy most következik számomra a legnehezebb szám, hiszen az elmúlt hat évben összesen 2.200 km volt a bringatermésem, és ebbe benne van a gyerekekkel letekert táv is. Ez nem sok, sőt kevés, de most evvel kellett beérnem, igaz nem megnyerni készültem a versenyt, csak teljesíteni, ahhoz pedig talán ez is elég lehet, főleg, hogy ilyen csapat vár a pálya mellett.
Összeszedtem magam, elindultam bringázni, a táv 4x20 km, hát ez fejben is nagyon kemény nem csak fizikailag. Közben a szél is fújt ha lehet még erősebben, próbált bennünket a puhább árokba terelgetni. Az első kör végén már nagyon vártam a frissítést, jól esett amit kaptam, és a szurkolás is jókor jött, feltöltött a következő körre. Ekkor már tudtam, hogy a templomtornyot kell figyelni, hiszen a fordító a tiszanánai templomnál volt. Itt volt az állítólagos frissítőállomás is, ahol nagyon "bőséges" frissítés volt. Csak víz, az is meleg és koszos.
Második kör végén megint szurkolás, frissítés, de ekkor már rászóltak a csapatra, hogy nem lehet, mert csak a hivatalos frissítőnél lehet ezt megtenni. Tudjátok ahol víz volt, ekkor egy kicsit aggódtam, mondhatnám, duzzogtam, hogy akkor ez most túlélőverseny lesz, de azért reménykedtem, hogy csapatunk Nicol, Tandi, Fruzsi, Kitti, Bocsi kitalál valamit, így „csak lazán…”továbbmentem. Harmadik kör fordítójához közeledve egyszer csak mellettem voltak, kocsival, mentek a fordítóhoz, hogy a hivatalos frissítőpontnál tudjanak segíteni. A negyedik körben már egy kicsit elég volt a bringából, de a fordítónál megint ott voltak Ők, és persze megint tudtak segíteni. Szó szerint leszedtek a bringáról (rámparancsoltak ELEK EGYÉL, ezért külön köszönet, mert ilyenkor az ember hajlamos nem odafigyelni magára), megetettek, megitattak, majd átadták Bocsi által készített utolsó bájitalt és továbbengedtek. Sikeresen leküzdöttem az utolsó szakaszt, de ekkor már éreztem, hogy a bringa bizony sokat kivett belőlem, erre bizony készülni kell rendesen.
A depó megint jól esett, próbáltam összeszedni magam, kevés sikerrel, majd elindultam futni. Ekkor a csapat már várt, próbáltak segíteni, én meg próbáltam emberi formát ölteni, több-kevesebb sikerrel.
Először is meg kellett mászni a Kékest, legalábbis nekem akkor úgy tűnt, hogy a gátoldal legalább olyan magas.
A pulzusom már ekkor simán 165 fölött mozgott, de én nem akartam meghalni ezért nagyon lassan mentem. Az első frissítésnél (megint csak víz) még mindig 160 fölött jártam, ezért megálltam, sétáltam egy picit. Verseny előtt, Nicol szavai után megfogadtam, hogy nem érdekelnek az előzetes céljaim, ha kell, nagyon lassan megyek, sőt megállok egy picit.
Szerencsére sikerült normalizálni a helyzetet, de a tempó továbbra is lassabb volt, mint a tervezett, a fordítónál nagyon kedvesek voltak, a frissítőknél nagyon nem.
Az első kör végén lebuktam, látták, hogy nem vagyok túl jól. Megálltam, jól belémnyomtak mindenféle kalóriát és elmondták, hogy milyen büszkék rám, és ne foglalkozzak semmivel, csak lazán menjek tovább. Szót fogadtam és indultam tovább, ekkor már tudtam a cél nincs elérhetetlen távolságban. Nagyon jó volt a futásnál, hogy minden körben szembe jöttek az ismerősök, Szasza, Endrével úgy futkosott, mintha akkor kezdődött volna a verseny.
Meleg volt, nagyon sütött a nap, a szél is fújt, de már vége volt a második körnek is. Megint megálltam, Bocsi fejembe nyomott egy vizes sapkát (hú de jókor jött), kaptam jó kis frissítést, az édeset már nem nagyon kívántam, így maradt a sós. Már csak két kör volt, 10 km, az iram alapján az egy jó óra.
A frissítőállomásokon már a pohár is elfogyott, így összeszedték a földről és abba töltöttek vizet, meginni nem lehetett, mert a pohár sáros volt és a víz is koszos. Szerencsére volt kút, így legalább itt lehetett inni és sapkát vizezni.
Kör végén, megint bíztattak, enni már nem tudtam semmit, ittam egy picit és elindultam az utolsó körre. A fordítónál álló hölggyel megbeszéltük, hogy nagyon aranyosak voltak, de én bizony ma már ide nem jövök többet, pacsiztunk és indultam tovább. Az utolsó kilométernél jártam, amikor megláttam Bocsit.
Ez már a vége, nincs több, befutunk, bár gondoltam rá, hogy a végén felsétálok a hegyre (talán 5 méter szintkülönbség) de Bocsi ott volt segített, így nem lehetett nyafogni. (azért megtettem )
Beértünk a célegyenesbe, Kitti is elénk jött együtt futottunk. 20 méterrel a cél előtt álltak a lányok Nicol, Tandi, Fruzsi (kiabáltak is: Aranyom ilyen lábakkal ), a célban pedig várt Móni a két gyerkőccel, megálltam megköszöntem mindent, begyűjtöttem a puszikat és indultam a nagy kapu felé.
Ölbekaptam Dorkát, megfogtam Mátét és átléptem a célvonalat.
Megvan, megcsináltam eddigi leghosszabb versenyemet.
Rájöttem, ha az ember triatlonozni akar, főleg ha hosszabb távon, sokat kell bringázni, nem elég az emlékezet.

Összekaptam magam és máris mentem vissza a többiekhez, majd leültünk a fűbe. Azonnal jött Szasza, majd Endre, egy kis szurkolás nekik is aztán pihi.
Jó volt ez a mai nap, főleg így együtt. Bocsi legyúrta a lábam, nem óvatoskodott, amúgy férfiasan dolgozott, én meg … Szasza is kapott Bocsitól, bár ő laza volt nagyon.
Közben jött egy telefon Steve és Zsóka érdeklődött, igaz közben már beszéltek a többiekkel is mi történ, de velem is beszélni akartak. Nagyon jól esett az érdeklődésük, erre mondják azt hogy csapatszellem „Csak lazán..”, illetve azt hogy barátok. Köszönöm.
Sajnos gyorsan elment az idő így menni kellett haza, de már megvannak az új tervek, hogy mikor hol, miért.
A kocsinál jött Krisz telefonja is, ő is kíváncsi volt mi történt a csapattárssal, bár már ő is beszélt közben Mónival. Elújságoltam neki, hogy bizony túléltem, de jól elfáradtam, a beszámolómat pedig megírom.

Röviden ez volt a szombat, lehet, hogy kicsit hosszú volt, de higgyétek el még így sem tudtam mindent leírni ami bennem van.
Köszönöm azt a sokmindent amit kaptam kis csapatunktól, nélkületek ez nem sikerült volna, nagyon sokat jelentett a jelenlétetek. Lehet, hogy néha nem látszott rajtam (főleg a futás közben), hogy mennyire örülök, de az csak a fáradtság miatt volt.