Jobb lett, mint számítottam rá. Nem hiába készültem rá annyit, nem hiába vártam már mióta... De kezdjük az elejénél.

Hétfő este, alvás. Ja nem. Ja de. Ja nem. Reméltem, nem fordul elő megint a tavalyi eset, hogy bő 5 órát alszok verseny előtt. Hát, csak majdnem sikerül. Elalszok, kb. fél óra forgolódás után. Aztám felébredek. Aztán megint valahogy álomba merülök, aztán hajnalban felébredek. Esik az eső, de a madarak olyan vígan csipognak, gondolom, ők biztos jól tudják; tavasz van. Fél 7-ig még sikerül talán egy óra alvást összehozni. Szóval olyan 6 óra összejött.
Ma reggel, reggeli. Kéne enni valamit. Muszáj. Leerőltetek 1 zsemlét és 1 joghurtot a pohár víz mellé. Majdnem visszajön; jó, hogy éhes vagyok, de nem bírok enni - bezzeg máskor; szinte sajnálom a hűtőt...
7:20, indulok sulihoz. 7:32-re odérek, kb. 8-ig várakozás kissé idegesen.
Aztán elindulunk a busszal. Vagy 18 fiú meg én. Nem vagyok valami beszédes hangulatban, zenét hallgatok - ez segít, rendezem a gondolatokat, hangolódok a versenyre. 9 körül Miskolcra érünk, ipari park, reptér. Kiszállás, igazolás, emberi szükségletek kielégítése a természet lágy ölén - na nincs wc most se - , fölös cucc lerakása és megyek is ki a rajthoz. Egy lépés, két lépés, cipőm szarrá ázik, oh yeah. Az első lépésnél még basszus, a másodiknál már kit érdekel. Jó az vizesen is - szegény cipőt eddig többször áztattam el, mint az előzőt teljes pályafutása alatt. Melegítek a rajtnál, ahogy a többiek. Az a 15 perc borzasztó lassan telik. 10 másodpercenként az órára nézek, mikor indulunk már?! 4 perccel rajt előtt leveszem a pulóvert, marad rövidujjú - nike félmarcsis, majd segít - , tavasz van és kész. Inkább fagyok szét, de nem veszem vissza azt a hülye pulóvert. Beállok az első sorba, hogy jó helyem legyen, erre szépen előttem alakítanak ki a versenytársak egy újabbat. Mindegy, ezen nem múlik. Egy ismeretlen lánnyal összemosolygunk, na ilyen se volt még megyein. Várok, várok, várok... és egyszer csak elindulunk. Rajt. Na most aztán futás. De ésszel: nem maradhatok le, de nem szabad elrohanni se. 100-300 m után tisztázódik a helyzet, 10 után vagyok párral. Na ez még nem jó, így nem megyek haza. Egy árnyalattal gyorsítok, 1. kanyar után 7. környékén, második kanyarnál 5., utána 4. vagyok. Fiúk pálya mentén szurkolnak, integetnek: hajrá Panni, tanár is bíztat: gyerünk, gyerünk, hajrá, 3. összejön... Visszajelzek jobb kézzel, like, ok. Megteszek mindent. Futok tovább, próbálok egy tempót megtartani, mögöttem kissé lemaradnak. A hosszú egyenesnél kezdek megrémülni. Basszus, ez rohadt hosszú, azt hittem, közelebb van a forduló. De azért csak eljön a bója, bácsi szurkol, csak nyugi, ki tudod még előzni őket, ügyes vagy! Nem vagyok ebben olyan biztos, de megköszönöm, azért segít ez is. Még tartom a tempót, nagyjából állandó a 3. helyezett és a köztem lévő távolság. Még egy forduló, az utolsó, innen egy egyenes már csak, ki kell bírni. Már kapkodom a levegőt, lábam elnehezül, de futok, ahogy bírok. A lány előttem kezd távolodni, felzárkózok, megint távolodik, már sejtem, valószínűleg 4. leszek. Nem bírom. Nem bírom. De. Muszáj. Futnod kell, amíg levegőt kapsz..._{(Kozmosz - Kész)} és azután is. Tüdőm kiszakad, lábaim mindjárt összerogynak. 300 m. Ha megpusztulok is, de befutok. 200 m. Legyen már vége. 100 m. Hallom, jön valaki mögöttem. 10-15 méterre meglátom az utánam futót. Na ettől kapok még egy löket adrenalint, gyorsítok utolsó erőmből. Nehogy már itt hajrázzon le, az olyan megalázó lenne. 50 m. Mindenki ordít, nem is értem már, a hajrák és gyerünkök összefolyt zsivaja. Mindjárt vége. 30, 20, 10, itt már kész vagyok. Félholtan – vagy legalábbis én úgy érzem - , betámolygok a célba. Sikerült. Szinte szédülve odasétálok a kártyás emberhez, 4., ahogy verseny közben számítottam. Jól van ez, ennél jobbat most nem bírtam volna. Sőt, járni nem bírok; hangosan zihálok, lábam csoszog a vizes füvön, lábfejem cuppog a csurom vizes cipőmben. A futócipőmben. A Suhanócipőmben. Tényleg suhant. Vagy 3x mondom most is a nevem, mire megértik; de be kell látnom, nem ők tehetnek róla, hogy ilyen hosszú nevem van, és hogy most gyakorlatilag érthetetlenül beszélek. Még egy sátor, még egy név. Odébb vánszorogva megtalálom a fiúkat meg a tanárt. Gratulálnak, örülnek, ahogy én is. Mondja tanár, bejutottam az országosra. Miii?! Igen, bejutottál. Ááá ezazz! Így még jobban örülök ennek a 4.-nek. Kis beszélgetés után visszamászok a rajtvonalhoz a pulóveremért, mert konkrétan megfagyok. Közben kibontom a hajam, hadd fújja a szél. Miután visszaérek, még megnézem a 2 fiúcsapatot is, ordítok a pálya mellett, amikor jönnek. Eredményhirdetés, hívnak engem is. Kicsit félszegen odaállok az első 3 mellé. A 2. helyezett lány arckifejezése megragadja a figyelmem. Csalódott. Szegény, szinte már megsajnálom, olyan elkeseredettnek néz ki. Bár lehet, csak én értelmezem így. Ez is megvolt, kapok egy kézfogást és egy gratulációt. Később: legjobb pillanat: mégis van wc. Hát ez egy hatalmas potya. Utána még kószálok kicsit, így már reszketek, mikor bemászok a buszba. Hát igen. Hülyegyerek, tavasz van, igaz? Egész addig ráz a hideg, amíg be nem megyünk a Decathlonba. Na, megérdemlek egy kis jutalmat; veszek egy futósortot – hosszúnadrágot akartam, de abból nem volt olyan a méretemben, ami tetszett volna. Aztán megyünk haza. Ezek olyan bolondok, félúton csak röhögök rajtuk. Az út másik felében páran alszanak, de mások is csendesebbek. Elfáradtunk.

Elfáradtam. Nagyon. Elégedett vagyok. Még annál is jobban. Segített a póló, a cipő, a medál és a többi hülye babonám. Segített a többiek bíztatása. Segített a felkészülés, ezek szerint jól csináltam.

Jövő héten (ápr. 18) országos. És jövő héten Vivicittá félmaraton (ápr. 21). Hahaa ezaz, jó kis hét lesz. Várom, és most nem is kell sokáig várnom...

Érzem, izomlázam lesz.

De jó is ez a futás.