Olyan lett, amilyen. Érdekes gondolataim támadtak a verseny után, mindjárt ezeket is kifejtem, de előbb jöjjön maga a verseny.

Azt hinné az ember, ennyi verseny és egyéb megmérettetés után már nem maradt bennem adrenalin. Hát de. Hiába egész jól elalszok, reggel fél 7 és 8 között felváltva félálom és ébrenlét között tengődök. 8-kor kelés, végre már, még fél órát nem bírnék ágyban tölteni - jellemző, mikor lehetne aludni, nem tudok... Komótosan készülgetek, reggelizek(szokásos éhes vagyok de nincs étvágyam), 9 körül kiballagok az állomásra. Pár telefonhívás után tesitanár is megérkezik, együtt várjuk a vonatot. Nem jön. Persze, hogy késik, az lenne meglepő, ha nem késne. A vonaton lassan telik az idő, nem akar Miskolc elérkezni... Vagy 20 perces késéssel érkezünk meg. Kicsit rohanunk, félő, nem érünk ki időben a helyszínre. De elkapunk egy villamost és simán 11:15-re megérkezünk a DVTK stadionhoz. Csak a Diósgyőr, csak a Diósgyőr... Most vagyok itt másodjára: 3 éve, ugyanúgy 1500-on voltam itt. A megszokott körök most is érvényesek: igazolás, öltözés, wc - megjegyzem, egész szép rendben voltak, de hát így van ez: mezei versenyhez mezei wc, pályabajnoksághoz összkomfort - , melegítés. Kicsit - na jó, rohadt sokat - téblábolok rajt előtt. Fogalmam sincs, hol lesz, mivel azt se tudom, hol lesz a cél. Ennyit tudok: 3 kör meg még 300 m. Megint összebarátkozok egy lánnyal, felajánlja, melegítsünk együtt - ő is 1500-on indul. Pár perc után kiderül, ő egy korcsoporttal lejjebb van. Na akkor megyek, lehet, mindjárt indul az enyém - 11:58 van, 12-kor rajt. Futva megyek a pálya másik végébe, sejtem, valahonnan onnan indulunk majd. Egyszer csak elindul egy futam. Lányok. Basszus. Ez nem igaz. Ilyen nincs. Lekéstem a rajtot! Na neee! Ez egy rémálom. rosszabb, mert valóság. Rohanok lélekszakadva - na jó, csak kocogok - pár emberhez, kétségbeesve érdeklődök, ez melyik futam. 400 m. Biztos? Biztos. Úhh de jó, most nagyon megkönnyebbültem. Kicsit tengek-lengek, kérdezősködök, hol lesz pontosan a rajt. Odairányítanak egy bácsihoz - szervező, indító lehet. Szépen, udvariasan kérdezek. Erre meg kb. elküld vissza az anyámba, hogy számoljam ki magamnak, 1500 m, na az mennyi? 3  és 3/4 kör... Egy ilyen tőlem aztán megrohadhatsz, ahol vagy, találd ki, le vagy sz*rva stílus. Kösz bmeg, igazán rendes vagy! Én elhiszem, hogy van más dolga is, meg hogy hülye kérdésnek hangozhat, de én nem így álltam hozzá, talán nem kellett volna ennyire... na mindegy. Különben is, tudom, hogy a 95% itt miskolci, a maradék 4,99% is nagyvárosi, minden nap ilyen pályán futnak. De én vagyok a kivétel, a falusi, egész eddigi életemben csak másodjára látok/futok igazi 400-as atlétikapályán, hát honnan a francból tudjam, mi mennyi itt?! Próbálok pókerarcot vágni, és odébbmegyek, csak lesz ennél kevésbé paraszt is, aki hajlandó ennyit közölni. Egy nő kedvesen elmond mindent, annyira mégsem lehet tökéletes az a pókerarc, nyilván feltűnik, hogy nem vagyok top hangulatban. Neki hálás köszönet. Kissé furán érzem magam. Csak én jöttem topban? Nem igaz, mindig kilógok a sorból. (Nem is én lennék, ha nem foglalkoznék ilyen hülyeségekkel.) Na mindegy, van akkora arcom, hogy ebben fussak, meleg is van. Csúszik a futam. Sokat. Vagyis nem annyira sok, de ilyenkor minden másodperc mintha megnyúlna, órákig tartana. Negyed 1 körül állunk be a rajtba. Na, nemcsak én futok topban, ez megnyugtató. Egész szélen állok, a kör belső oldalán, de nem legszélen. Mindjárt. Türelem. A fene türelmes ilyenkor. Start! Mindenki szinte kirobban a helyéről körülöttem, tolakodni kell ezerrel, ha nem akarok nagyon csúnyán járni. Ami nem volt országoson, pedig vártam, az most itt van. "Tiporjatok reám durván, gazul..." Elhúznak, én meg próbálok valami jó helyet megcsípni. Az első kör végére egész elől vagyok, de nem eléggé. Ez nem mezei, ez 1500, nincs idő, menni kell, sietni kell, futni kell már most ezerrel. Nem érzem, hogy bírnék lassabban futni, de muszáj még menni. A 2. körben sokat helyezkedek, tudatosan meg félelemből is: mi lesz, ha hátul végzek...? A 3. kör elején feljövök 4.-re. Nincs lazázás, taktikázás, óvatoskodás, tartalékolás, futok, ahogy bírok. Mögöttem lemaradnak, közeledek a 3.-hoz. Zöld pólós lány. Lassul. Még meg lehet fogni. Csengetnek, utolsó kör. Mikor legutóbb voltam itt, nem is tudtam, mit jelent ez. Mindjárt vége, 400 m. Meg vagyok pusztulva, további gyorsítást elképzelhetetlennek tart a testem, hiába akar mást az agyam egy kicsi, elvetemült része. Fogalmam sincs, mi folyik mögöttem és az első 2 helyen. Nem is érdekel, azokkal nem foglalkozok, nem az én dolgom. Nekem csak futni kell. A kanyar után már csak 200 m. Jön a szembeszél, már szinte hiányzott. Egy nagy francot. Ő új erőre kap, vagy kapott egy adag adrenalint vagy meghallotta, hogy jövök, és féltette a helyét. Hát persze, esze ágában sincs ilyenkor az embernek engedni, inkább megpusztul. Nekem viszont most a csoda elmarad. Cél. 4. Idén minden 4? 5:46. Kiköpöm a tüdőm, gondolkozni sem bírok, nemhogy mást, de muszáj járni, nem szabad leülni, holnapra is kell gondolni. Gratulál a 3. helyezett, én is neki. Bevallom, nem néztem volna ki belőle. Az első 2-re számítottam, a szokásos összetétel. De hát van ilyen. Jön 1-2 meglepetésember, és borul minden. Pár perc után meg merem kockáztatni, odamegyek a tesitanárhoz. Beszélgetünk. Látom rajta, nem elégedett. Mondja, mit hogy kellett volna. Rajtnál "beragadtam", előrébb kellett volna törni, hamarabb helyezkedni...stb. Tudom, hogy igaza van. De akkor is rosszul esik. Én azért egészen eddig közepesen örülök annak a 4.-nek, ezután már nem. Leülünk a lelátóra, én meg belül összezuhanok. Lehetett volna dobogó is. De nem. Ez van, ezt kell, hogy szeresd...(Kozmosz: Kész) Vagy 15-20 percig más futamok nézése közben küzdök magam ellen. Te akartad ezt a versenyt, viseld a következményeit. De hát pont ez az, ezért kellett volna jobbat hozni. Kapd már össze magad! De nem sikerült! De sikerült! Mégis mire vártál? Örülj, hogy ennyi összejött! Feltornázom magam egy olyan állapotba, ahol már elégedett vagyok. Jó, beismerem, egy picit csalódott is. Hát megtört a jég. Végre valami, végre egy verseny, ahol nem vagyok 100%-ig elégedett. De ki a kicsit nem becsüli, nagyot nem érdemli... Minek kell nekem maximalistának lenni?! Fél 2 körül indulunk haza, ismerős hazahoz kocsival minket. Ezalatt tesitanár a következőkkel illet: na jól van, nem ez a távod, a 3000 az, majd holnap hasítasz, 3. hely meglesz...
Bennem egészen más gondolatok kavarganak. Ha nem ez az én távom, akkor mi? Ált. suliban mezeit nyertem ezen, 8.-ban meg hangyányi készüléssel lettem itt 4. Vagy azt felejtsem el, az akkor volt? Azóta sok minden változott, hosszútávra ráálltam, ezért hagyni is kéne ezt? De ha holnap se lesz úgy, sőt, ha még rosszabbul sikerül, mint ma, akkor nem a 3000 fekszik nekem. És akkor mi marad? Ennél rövidebbek kilőve, mert már 1500-höz is lassú vagyok - ez is kicsit szíven szúrt -  tanár szerint. Ennél hosszabb meg? Félmaraton? Hát ott meg pláne rendszeresen lealáznak nikeon a korcsoportom tagjai, egyedül a vivin tudok valamit hozni, mert meleget nem tűröm úgy, és mert ilyenkor nincs annyi konkurencia. Nem is kéne akkor futnom versenyen?Nem is vagyok igazi versenyző? Na az ki van zárva. Nem veszthetek semmit. És csak van itt keresnivalóm. 4. hely azért not bad, valljuk meg. Azért külön büszke vagyok magamra, hogy ezt gyakorlatilag egyedül értem el. Mármint abban az értelemben, hogy mellettem nem állnak edzők, nincs pálya, nincs edzés, nincsenek társak... Vagyis edzés van, de az, amit én találok ki. Önszorgalomból versenyzek. Rajtam kívül szerintem nincsenek sokan, akik így állnak, ilyen helyen meg szinte kizárt.
De mindig ez van. Az élmezőnyben vagyok, és mégsem. Más területen is ez a helyzet. At átlagnál jobban megy valami, de komoly eredményt nem tudok hozni.
Marad minden a szórakozásért. Saját magamért.

Azért most már örülök ennek. Lehetett volna sokkal rosszabb is. Néhányan ezt is irigylik. Na meg beleadtam mindent. Plusz még egy esélyem van idén, és még egy évem. Ezért is jó, hogy nem mehetek félmarcsinál tovább; lehet, jobban ráállok jövőre a versenyzésre...

Meglátjuk. Jöhet a holnap, szia, gyere 3000 m...!