Tavaly úgy jöttem el április elején a megyei mezei versenyről(diákolimpia), hogy akkor ennek most vége, a többéves rutinnak is meg kell szakadnia: a március már nem a mezei megyeit fogja jelenteni, hanem a szemeszter közepét. De mégsem teljesen így lett, mégsem kellett elbúcsúznom a mezei futástól, sőt, még időpontban is passzol a "régi szép időkhöz". Persze annyiban változott a helyzet, hogy most már közel sem foglalkoztat annyira, mint régen, mivel az egyetem bőven sok időt-energiát-gondolatot elvesz. Azért örültem, mikor a tesitanár(persze, hogy futást vettem fel tesinek) ajánlotta ezt versenyt, hiányzott már, plusz jó lesz kis tavaszindító eseménynek.
Készülni mondjuk nem tudtam rá. Eleve pár hónapja sérüléssel vacakolok/tam, már az jó volt, ha futni tudtam, nemhogy gyorsító vagy valami... . Aztán csak sikerült egészen formába lendülni, éreztem, erősödök; viszont megint visszatért a kis szemét sérülés. Kicsit kétségbe is estem, mikor 2 nappal verseny előtt szerencsétlen 4 km-t alig bírtam lefutni, mert le akartak szakadni a jobb lábujjaim a talppárnámmal együtt... Másrészről meg, 4500 m, hát ilyen jellegű távon soha nem indultam még. Volt 1500, 2000, 2500, 3000 és a félmaraton meg 30 kili, a kettő csoport közt van egy jó kis szakadék, tehát zéró tapasztalat. Persze, edzésen volt már ilyesmi is, de az nem verseny. Nincs bevált taktika, ötlet, hogy hogyan is kéne akkor futni. Gondoltam, ahogy esik, úgy puffan, random elindulok egy erős tempóban, a közepén kicsit még gyorsítok, a végén meg beesek valahogy a célba. De kell nekem ez a verseny, ha megpusztulok is, de elmegyek és lefutom, max majd utána szidhatom a hülye fejem. És eljött a verseny napja is - hamar, repül az idő így a 7. héten...

9:40, ébresztő. Hmm, valami furcsa. Jaa, tudom: kialudtam magam - legalábbis a hét többi napjához képest. Díjat érdemelne, aki 13:10-re rakta az én futamom, végre nem kell hajnalban kelni a verseny miatt is. Cucc összekészítve, nincs sok dolgom, időben elkészülök, elindulok. Nincs metró, sétálok egy megállót, nem bánom, szép idő van. A metrózás oké, viszont a buszra való átszállással már meggyűlik kicsit a bajom. Ugyanez, mikor végre leszállok erről is, fogalmam sincs, hol vagyok, de útba igazítanak, odatalálok a helyszínre. Először a nevezéses sátorhoz megyek, biztos, ami biztos, bár még van majdnem 1,5 órám rajtig. Még egy bizonyíték, hogy egyetemista-barát az esemény, nincs nevezési díj ebben a csoportban. Rengeteg időm van, így császkálok egy darabig, próbálom felmérni a full ismeretlen terepet. Más futamokat nézve leesik, hogy egy kör 1500 m, tehát nekem 3 kör lesz. Aztán üldögélek egy jódarabig, bámulok ki a fejemből, zenét hallgatok: hangolódok. Kezd hasonló érzésem lenni, mint rendesen versenyek előtt, és ennek örülök. Eddig még nem éreztem a sérülést, de just in case, bevettem egy fájdalomcsillapítót is még a buszon. Kicsit merész húzás, ilyet se csináltam soha, de nem akarom, hogy emiatt kelljen feladni a versenyt... 40 perccel rajt előtt lehámozom a felesleges ruharétegek nagy részét, aztán ruhatárban le is adok majdnem mindent. Még fél óra, de jó, van mobilwc, még 25 perc, basszus de fúj a szél, még 20 perc, melegíteni kéne. Még a tesitanárral is találkozok, kapok egy BME Testnevelési Központos pólót, amit most nem veszek fel, mert csak 2x férnék bele. 10 perc múlva rajt. Találkozok egy szintén BME-s lánnyal, legalább ketten tuti leszünk a kategóriában. 5 perc lehet még, lerakom a pulóvert+az említett pólót a pálya mellé, csak nem kell senkinek. Kicsit még lötyögve melegítek, de már unom+kezdek "rosszul" - mennyire hiányzott már ez az ismerős rosszullét... -  lenni, kezdjük már. Látok még egy rakás lányt, ők is velünk fognak futni, de más korcsoportban. Hívnak minket a rajthoz, na vééégre. Még pár szót mondanak, mi hogy lesz. Készen állok. Kicsit izgulok, de céltudatos vagyok: lenyomom ezt a 4.5 kilit. Eldördül a startpisztoly. Jól elkapom a rajtot, előre helyezkedek, még fülemben cseng a pár éve kapott tanács:ne maradj le!. De nem bírnám így végig, nem akarom elrohanni az elejét, így visszafogom magam. Nagyon fúj a szél. A kör első fele ful szembeszél. Próbálok szélárnyékba bújni, ez néha összejön, de többnyire sajnos egyedül kell a széllel megbírkoznom, mert előttem is, utánam is üres szakaszok vannak. Forduló, éles kanyar, itt összerázódik a mezőny, sikerül beérnem 1-2 lányt. 1 kör letelik, vívódok, mi legyen. Hajt az adrenalin, rohannék teljes erőből, de még ennek a 2szerese hátra van, félek, hogy nem bírom a végéig. Érdekes a pálya, ezt inkább hívnám vegyesnek mint mezeinek: az elején kavicsos-poros, aztán füves, aztán térkő, aztán földút, aztán kis fahíd, aztán megint fű, aztán megint híd, fű, és megint kavicsos; plusz kis szint is van benne. Külön izgalmas a kör felénél: kanyar+lejtő+szűkület+csúszóra taposott nedves fű+híd utána... Míg ezt összegzem fejben, 190 felett legel békésen a pulzusom. Inkább nem is nézem, csak kétségbe esnék. Amúgy is tudom, érzem, hogy egyre jobban zihálok, hogy egyre nehezebb a lábam és hogy mindjárt kizuhan a szívem. Jobb, ha csak a végén tudom meg, mennyire is haltam meg. 1,5 körön túl. Túl a felén. De még így is sok van. Hihetetlennek tűnik, hogy letolok ma 4500-at. Ami abszurdum, mert 11x sikerült már a félmaraton is, a 30 kiliről nem is beszélve, és akkor kihagytam az eddigi 2.5-3 kilis versenyeket... Már a kishidas forduló után járunk, trappolok a füvön, elszánt arccal futok, mindent megteszek, hogy fenntartsam a tempót. Ekkor hallom, a patak túlpartjáról 2 szurkoló srác a mögöttem futó lányt bíztatják: "gyerünk Natiii, a csaj előtted nagyon kész van már!" Nab+. Ez még most is fel tud idegesíteni. Ösztönösen hátrafordulok, feléjük nézek és egy elegáns mozdulattal felemelem a középső ujjam. Már nem azért, de ez hol sportszerű?! Egyébként se ezt várnám 16-18 éves fiúktól, de úgy látszik, csak a naptár szerint ennyiek, valójában megrekedtek az óvodás szinten. Utána kacagok magamban, hát nem láttál te még készen, ez semmi...! A kör vége felé érzem, tényleg nem ehhez szoktam, kezdenek kimerülni a tartalékok. De azt az 1 kört már csak összehozom valahogy. Egyre kevésbé számít a külvilág, a lépteimre koncentrálok. Jé, nem is fáj a lábam. Most ez vagy az adrenalin, vagy a fájdalomcsillapító, vagy a terep, vagy mindhárom miatt van. A cipő tökéletesen együtt dolgozik a lábammal. Jó nevet találtam neki még a héten: Erőcipő. Részben, mert adja nekem az erőt a futáshoz, részben meg mert emlékeztet tanulmányaimra. Most is ez a két dolog, ami a legjobban motivál: egy BMEs, egy futó nem adja fel. Megint hallom a két zseni beszólását: "a piros már nem bírja, előzd meg!" (mellesleg vagy 30 m-re volt tőlem legalább, bár nem tudom biztosra, mert sose nézek hátra versenyen) Na már csak azért sem fog ez a lány mellettem elfutni. Nem mintha számítana, mert nem egy csoportban vagyunk, de azért sem, pedig már nagyon nehéz, de dacból belehúzok. Már csak pár száz méter és vége. Az utolsó kanyar, ráfordulok a célegyenesre. Összeszorítom a kezeim. Ami maradt még bennem, azt összekaparom. Még pár fáradt, csikorgó lépés a kavicson(igazából ez inkább kőzettörmelék, de ezt most hagyjuk). És cél. Lenyomom a stoppert, fáradtan elmosolyodok, és odébbtámolygok. Kapunk ásványvizet - sajnos nem veszem észre megpusztulva, hogy szénsavas, így azzal megy el fél óra, hogy rázogatom+nyitogatom, így nem bírom meginni - , csokit. Beszélek pár szót a másik BMEs lánnyal, gratulálunk egymásnak, aztán elsétálok a cuccomért. Fogalmam sincs, hanyadik vagyok, elvileg a futamban 5., de nem tudom, hányan voltunk egyetemi csoportban. De annyira nem is izgat, mert meglátom az időmet: 19:10. Sokkal jobban sikerült, mint vártam. Kicsit üldögélek, eszek, még megvárom az eredményhirdetést. A 3. egy ELTEs lány, tehát akkor legalább 3an voltunk. Engem szólítanak 2-nak. Ezazz. A szpíker kicsit eltéveszti az egyetem nevét; a főiskola meg annyira szúrja a fülem, hogy míg fellépek a dobogóra, megjegyzem neki a kis hibát, ő meg ki is javítja magát. Az első az említett BMEs lány, taroltunk, hahaa. Érem, kép, gratuláció, nagyon örülök, hogy ezek most se maradtak ki. Összecuccolok, aztán vigyorogva elindulok haza. Az átszállásnál most nincs gond, viszont mikor leszállok a metróról, csak 4-edjére sikerül megtalálni a megfelelő kijáratot, utálom az Árpád hídi megállót... Még kis séta és itthon, innentől a szokásos.

Hihetetlen jó volt ez a verseny. Kimaxoltam, és nem hiába, elégedett vagyok az eredménnyel teljesen. Gyarapodik a rajtszám-és érem gyűjteményem is, tökély. És még mindig nem fáj a lábam...