2011. június: Ultrabalaton. Az első hosszú (60 km feletti) futásom, elég jó időeredménnyel (25 óra 30 perc). Mi legyen a következő lépcső? Elkezdett foglalkoztatni a Spartathlon gondolata.

2011 szeptember vége: Spartathlon közvetítés az index fórumon. Még aznap eldöntöttem, hogy jövőre én is elindulok „A Versenyen”.

2011 december: leigazoltam Lőrincz Olivérhez, ezt követően az ő iránymutatásai alapján edzettem.

2012 január-2012 szeptember közepe:  a Spartathlonra készültem. A versenyig mindössze 6 nap nem futottam – nem számított, hogy hordja a havat a szél vagy rekkenő a hőség, készültem. Az idei évben a Versenyig több mint 5500 km-t futottam. Ezek nem laza futkározások voltak hanem kemény edzések, közte néhány igazán melegben futott verseny is (T100, Ultrabalaton, Zombor-Baja). Közben erősődtem, gyűjtöttem a tapasztaltot és az információkat. A Versenyre el is értem az eddigi legjobb formám.

A Verseny előtti hetekben sokan kérdezték tőlem mi a célom. Beérni szintidőn belül – ez volt a hivatalos válasz. Ha minden jól alakul akkor 2-3 órával is akár korábban – gondoltam magamban. Minimális esélyt láttam arra, hogy nem fogok végigmenni – komolyabb sérülés vagy hasonló állhat az utamba. A hosszabb távok nekem jobban fekszenek. Nem szoktam túlságosan belemélyedni a versenyekbe, hiszen ilyen hosszú távon sok minden történhet – sok mindent ott helyben kell majd megoldani, felesleges aprólékos tervet készíteni és abba kapaszkodni. A verseny hetében hétfőn több korábbi beszámolót is elolvastam. A száraz adatokat eddig is tudtam (246 km, 3300m szint) de itt esett le, hogy ez igazán kemény lesz. Délután elmentem kocogni és közben fejben rendbe tettem a dolgokat. Ez lesz a Verseny! Erre készülök 11 hónapja. Én nem az órát akarom figyelni, hogy mennyi van még szintidőig. Készültem becsületesen, (jelentősen) többet nem igazán tudtam volna megtenni érte. Futni fogok legjobb tudásom szerint, hogy ez mire lesz elég majd meglátjuk – ha arra hogy kiesek a Versenyből akkor is elmondhtom, hogy becsületesen felkészületem, „csak” a Versenyt szúrtam el és legközelebb majd másképp kell csinálnom valamit.

Időtervem nagyvonalú volt:
- Korintosz (80 km): 7:30-8:00 között
- Lyrkia (148 km): 15-16 óra körül – ez utóbbi vérmesnek tűnt nagyon, de ezt egy gyaloglós felfelé követi ami után nagyon jó idővel várhatnám a folytatást

Evés-ivás:
Az alaprecept adott: 60g szénhidrát óránként. Ennek felét izitóniás italból (Sponser) terveztem bevinni, 20g-ot energiagélből (HIGH5) a maradék 10-et pedig a frissítőállomásokről (cola, banán, keksz).
Az órámat beállítottam óránkénti csipogásra. Ekkor ettem meg mindig a gélt (-/+ 5 percet engedélyeztem magamnak ha olyan volt a terep, mert általában felfeléken, gyalogolva ettem). A géllel együtt mindig ettem magnéziumat is és kétóránként sótablettát.

Felszerelés:
A verseny előtti hónapokban szisztematikusan összeszedtem ami majd kelleni fog. Fehér felső, jó minőségű és nem csúszkáló zokni, bejáratott de nem szétfutott cipő. Fehér légiós sapka egyenesen Franciaországból (egy vásárlási betegséggel küzdő futó hozta nekem, hívjuk Csanyának). Sőt az utolsó pillanatban még egy TDS-t megjárt karmelegítőt is kaptam – köszi Dóri. Valamint a fő dolog az övtáska. Csak 2*2dl flaska fért bele, az egyikben víz a másikban sűrű Sponser volt.  Tartalékban 2 gél és bő másfél órára elegendő Sponser volt nálam. Telefont nem vittem magammal arra gondolva, hogy az SMS-ek olvasgatása csak távolabb visz a célhoz, nem közelebb.
Mivel az első 80 km-en nem lehet találkozni a segítővel így 10 km-ként küldtem előre egy gélt és egy órányi Sponsert. Ezt követően csak a találkozási pontokra 1-2 gélt illetve 1-2 órára elegendő Sponsert a távolságtól függően. Ha valamiért nem ér oda Sznupi akkor is tudjak tovább menni minden fennakadás nélkül is.

Stratégia:
2 fék is volt előirányozva: 5:20-5:30-nál gyorsabb tempó nem lehet, valamint a pulzus sem mehet 145 fölé. Hűtésre is nagyon kell figyelni majd. Folyamatosan haladni kell, minél kevesebbet időzni a frissítőállomásokon.

A Verseny előtt
Kedden érkeztünk meg repülővel Athénbe. Szilvi, Anita, Sznupi és én. A reptéren várt a kölcsönzött autó, viszont nem volt szipatikus, hogy nem dombornyomott a bankkártyám – így készpénzben hagytuk ott a „deposit”-ot, számszerint 600 EUR-t. Vagyis még ki sem jöttünk a reptérről, de ha ezt követően rabolnak ki minket akkor sem belőlünk gazdagodtak volna meg a tolvajok. Nagyon meleg időjárásba csöppentünk. A hotel nyugodt helyen feküdt, tudtunk sokat pihenni. Kocogás a tengerparton, bevásárlás, nevezés – ez volt a program. Ez utóbbi elég kaotikus volt, potyára elküldtek fényképet csináltatni (gondolhatjátok milyen sok helyen csinálnak még igazolványképet a mai digitális korszakban – ez bő 2 óra sétálgatást jelentett, pedig akiktől megkérdzetük merre lehet ilyen képet készíttetni mindenki azt mondta, hogy csak 5 percre van a hely …).
Sznupi a térképet tanulmányozta, a kritikus helyeket átbeszélték Ágival – köszönet érte. Én a frissítést próbáltam kisakkozni. Ketten összekészítettük a csomagokat, majd leadtuk a központban. Technikai értekezlet, fotók a magyar indulokról és a kísérőkről és vissza a szállásra aludni.

Kezdődik
A verseny reggelén Tóth Attiláékat követve könnyen kiértünk a start helyszínére. Itt újabb fotók készülnek a csapatról majd 10 perccel a rajt előtt Lőw Andris rám kötözött egy jeladót – a visszajelzések alapján ez nagyon hasznos volt az itthoniaknak! Majdnem elfeljetem megenni a rajt előtti gélt … épp végzem vele amikor tompa puffánás. Ez volt a rajt! Akkor gyerünk – bár szépen tagozott sort nem lehett kivenni. Elég hátulról indultam, így előzgetem folyamatosan. Fel-feltűnt egy-egy ismerős magyar is, de a magam tempóját akartam menni, nem másokhoz igazodni. Futunk ki a városból, az emberek tapsolnak. Közeledik a 9. km, itt lennie kell csomagomnak. Egyetlen csomagot sem láttam kikészítve, így csak elfutok az állomás mellett. Van nálam 2 egység tartalék, majd a következő állomásnál bekeverem a porom – de nem jól kezdődik. Nagy a tömeg a következő állomáson, én meg szerencsétlenkedek – a kizacskózott por nem akar a kis kulacsba belemenni. Kis lökdösődés is van. Több ilyent nem akarok, ezentúl majd az állomás után gyaloglva keverem be a Sponsert. Futok tovább, lassan kezd kisütni a nap. Kezdeni kell hűteni magam – jobb megelőzni a bajt. Minden frissítőállomáson a légiós sapkámat bele a vízbe és locsolom is magam. Eddig a tempóra kellett figyelnem, de a meleggel együtt megy fel a pulzusom is. Most ez határozza meg a tempóm – azt hittem erre majd csak később fog sor kerülni.
45 km-nél megszólaltak az első vészharangok. Majdnem teljesen száraz a ruhám és a sapkám, pulzus is menne fel. Tempót azonnal visszaveszem, néhányan el is mennek mellettem. Változatni kell a hűtésen, az eddigi nem elég. Az eddigieken felül minden frissítőállomásról felvettem egy fél literes palackos vizet a kezembe. A sapkám 10-15 perc alatt megszáradt a napsütésben, de ezzel a vízzel tudtam locsolni magam, valamint inni is tudtam belőle. Bár negyed óra után szabályosan melegvíz jött már ki az üvegből is. 10 km kellett amíg visszahűtöttem magam. Ez alatt csak lassabban tudtam haladni, de a pulzust nem engedtem elszállni, inkább gyalogoltam. Még lejtőn lefelé is – legszívesebben szaladtam volna lefelé, erősnek érezvén magam. De ugyanakkor tudtam, hogy ez még csak a bemelegítés, a kiírt tervet kell tartani. A frissítőállomások előtt ittam Sponsert az állomáson meg vizet hozzá. 10 kilométerenkét kevertem be az újabb adagot. Ez hol jól ment, hol szerencsétlenkedtem vele, de a hűtésen és az étkezésen nem voltam hajlandó spórolni – azt az időt rá kell szánni, később többszörösen visszajön. Furcsa embereket láttam ezen a szakaszon. 30 km-nél futókat akik teljesen ki voltak száradva, miközben nagy kulacsot szorongattak a kezükben és próbáltak vízhez jutni az út mellett mindenhol. Egy női párost akik 50 km-nél a tűző napon dombon felfelé is futottak – amedig bírtak, utána már buszoztak. 60 km körül az egyik frissítőállomáson egy távol-keleti férfi feküdt, nagyon kiütötte magát, alig  volt eszméleténél. Van aki nagyon vékony kesztűben futott, így védve magát a napsütéstől. Mások meg fekete ruhában … 8 óra alatt értem el Korintoszt. Végre. Ide tudtam volna érni korábban is akár 10-15 perccel, mégis úgy gondoltam inkább az a fontosabb, hogy kipihent legyek ekkor még. Itt már várt rám Sznupi és tudott jeget adni. Innentől változott a frissítési taktikai is. Találkozáskor Sznupi cserélte a kulcsaimat. Az egyikben hideg vizet adott be a másikban pedig bekevert Sponsert, amely pont elég a következő találkozási pontig – nekem már csak meg kellett innom addig. Mentem tovább és azt vettem észre, hogy többet foglalkozom a jéggel mint a futással. 15 perc alatt a jég elolvadt, én felfrissültem, nem volt semmi gond így mentem tovább. Az eddig széles tengerparti út helyett most szűkebb utakon haladtunk a szárazföld belsejében.
93 km-nél a második találkozás Sznupival. Itt már olyan rutinnal cserélte a kulacsaimat és tette az övtáskámba a gélt mintha mindig ezt csinálta volna. Egy ilyen találkozás nem tartott tovább fél percnél. Még a verseny előtt megbeszéltük, ha csak keveset találkozunk az jó jel. Ha sokat időzők majd az állomásokon akkor az gondot jelent. A frissítőállomáson az egyik futó segítője mondta, hogy nagyon jól nézek ki. Gondoltam, hogy még szerencse hiszen nagyon az elején vagyunk.
Nem sokkal a frissítőállomás elhagyása után utolértem Szilvit. Lassan haladt, kérdeztem, hogy tudok-e segíteni. Idézem: „Jól vagyok köszi. Csak hányok. Menj tovább, csináld a dolgodat.” Ez első rész kicsit furcsa volt, az emberek nem szoktak jól lenni, ha éppen hánynak is. Viszont nem volt nálam semmi gyógyszer ez ellen így futottam tovább. Ez egy kemény rész volt. Meleg volt már nagyon és 145-ös pulzust sem volt egyszerű tartani már – fel is merült bennem, hogy meddig tudok ilyen pulzusértékkel menni. A választ nem volt meg a kérdésre, de hát a terv erről szólt és tudtam, hogy ezzel nem fogom elfutni magam. Csábított a lazább szintidő is a lassabb haladásra, mégsem lassítottam – azt hiszem erre mondják azt, hogy „fejben dől el”. Magányos rész volt ez nagyon, a mezőny nagyon széthúzodott.
Így értem el a 110-es kilométernél lévő ellenőrzőpontra. Ez csak egy átlagos pont volt a sok közül – de nem nekem. Minden ponton írták, hogy melyik rajtszámú versenyző mikor ér oda, itt pedig véletlenül észrevettem, hogy a 10. helyen állok. Tizedik? Mit keresel én ennyire az elején? Hiszen ez a Sparthatlon. Még rá is kérdeztem, hogy biztos-e ez, de megerősítették. Álmomban sem gondoltam, hogy ennyire előre lennék. Ez volt az oka annak, hogy nem találkoztam más futókkal mostanában (érzésre már órák óta, de a gyakorlatban lehet, hogy csak 50-60 perc volt). Ez az infó új erőt adott, egy csapásra elmúlt a fáradság. Innentől egészen a verseny végéig tisztában voltam vele, hogy pontosan hányadik helyen is állok. A következő frissítő találkozási pont is volt a kísérővel. Mondom Sznupinak a hírt, persze ő már tudta … Kicsit volt csak hullámos a felszín, futottam a dombokat is mert ment erőlködés nélkül. Arra számítottam, hogy majd vissza fogok csúszni, mert jönnek majd a tapasztaltabb futók és messze még a vége. De amíg csak lehet addig megtartom ezt a helyezést. Sőt! Utolértem egy kínai fiút, aki lassan futott csak. Nagyon meglepődött amikor észrevette, hogy jövök mögötte. Akkora volt köztünk a sebességkülönbség, hogy csak néhány percig láttuk egymást. 117 kilométernél a frissítőálomáson szintén megkapom, hogy nagyon jól mozgok. Jó volt ezt hallani, de akkor hogyan futhatnak a többiek? Aztán jött a következő versenyző, aki csak sétált az út szélén. Láthatóan nem volt a legjobb állapotban és eléggé magába is volt fordulva. Gyorsan lemaradt ő is.
123-as kilométer a második nagy ellenőrzőpont. Az utóbbi 43 kilométeren a 8. helyre jöttem fel a 22.-ről. Nem emlékszem arra, hogy ennyi versenyzőt elkerültem volna. Talán néhányan kiálltak? Nem tudom. Folytattam tovább az utam. A nap kezdett lemenni és éreztem, hogy az első napot én nyertem meg vele szemben, nem úgy mint az idei UB-n. Persze leégtem, de jó erőben ért az este.
Gyorsan kezdett sötétedni. Kevesebbet locsoltam magam, nehogy megfázzak. Szépen amire elbújt a nap meg is száradtam. 140 kilométernél volt a következő találkozó.  Leadtam Sznupinak a sapkát, kaptam helyette fejlámpát.
A következő szakaszból nem sok mindenre emlékszem. A lámpa fényénél nehezebb volt meghatározni, hogy melyik domb mennyire is meredek. Így inkább a biztoságot szem előtt tartva sétáltam mint futottam ha úgy éreztem, hogy jobban emelkedik az útvonal. Meleg volt még, de a hőség elmúltával (meg gondolom a fáradsággal) a pulzusom is leesett. Innentől már többet nem kellett foglalkoznom azzal, hogy ne lépjem át a 145-ös határt. Helyette most magamra kellett figyelni, mi az ami még megy és hol kell átváltanom sétára.
148-as kilométernél újra találkozó, ezúttal megkaptam a tartalék elemeket is a lámpához.  Nem sokkal elhagyva a frissítőt jött az első mélypont (holtpontnak azért nem nevezném). Nem esett jól a futás, egyre többet gyalogoltam. Ráadásul a tartalék elemeket is elő kellett vennem. Egy firssítőállomáson kértem, hogy segítsenek kicserélni. Alig 500 métert megtéve ismét villog a lámpám, jelezve, hogy a tartalék elemek is lemerülőben. Ez így nagyon rosszkor jött, visszavettem a lámpát minimális fényerőre. Szerencsére épp telihold volt, nem volt túlzottan sötét. Ezen a néhány kilométeren legyek túl, a hegy előtt úgyis gyaloglós szerpentin fog jönni, ott majd kipihenem magam. Nem egészen így lett. Tempósan gyalogoltam a szerpentinen végig, a futást meg sem próbáltam. Nagyon-nagyon hosszú volt, „S” kanyarok nagyon magasra. Széles volt út, az egyik oldalon sziklafal a mások oldalon szakadék. 4-5 lépésekre lehunytam a szemem, próbáltam aludni. Nem hiszem, hogy sikerült, főleg hogy a másik oldalon meg egy kis koffenint vittem be, hogy ébren tudjak maradni. Visszatekintve 2 lámpást láttam jönni utánnam, de nehéz volt megmondani, mennyire vannak lemaradva. Légvonalban közel voltak, de azért sokkal hosszab az út köztünk. Mintha közeledetnének is. Ez nem is volt csoda, hiszen én most lassabban haladtam. A verseny után derült ki, hogy Szilvi jött mögöttem és valóban közelített is.
Így értem a hegy lábához. Azt mondják ez egy vízválasztó pont a versenyen. Fáradtan, éjszaka átbandukolni a hegyen embert próbáló nagyon – sokan ezen a ponton szállnak ki a versenyből. Én pedig épp most vagyok a legmélyebben. Hogyan vágjak így neki egyáltalán? Ez többször is megfordult a fejemben de nem hagytam, hogy gyökeret verjen. A frissítőponton több magyar kisérője is ott volt és csak úgy dőlt belőlük a pozítv energia. Gyorsan még le is ültettek (ez volt az első alkalom, hogy leültem a verseny kezdete óta), egy kis enni és innivalót tömtek belém miközben rámadták a karmelegítőt. Elemcsere ismét a lámpámban és még Sznupi fejlápáját is magammal vittem tartaléknak. Nem tudtam milyen terep fog rám várni, de hát menni kell, jöjjön a hegy.
Ezt amolyan túrázós szakasznak gondoltam, és igazam is lett. Csak néhányszor volt meredek az is nagyon rövid szakaszon. 3-4 alkalommal kezdtek a kövek kigurulni a lában alól különben semmi. Nagyon jól ki volt jelölve az útvonal. Meglepően gyorsan és könnyedén felértem a csúcsra. Itt fújt a szél, de a karmelegítőt már rég lehúztam, ide se kellett. A túloldalon már széles út vezett le. Gyorsan futni nem mertem, mert mindenhol kövek áltak ki. Inkább biztonságosan haladtam, minthogy elessek vagy összeszedjek egy sérülést. Szó mi szó, amire leértem a hegyről teljesen rendbejöttem. Lehetett futni tovább. Kezdett megint nagyon halványodni a lámpám. Ok, akkor cseréljük ki a másikra. Miközben vettem elő Sznupi lámpását az elejéről leesett egy darab. Keresgettem kicsit, épp jött egy kocsi. Megállt, sőt még direkt világított is nekem a kereséshez. Úgysem lett meg. Akkor visszatérés a gyertyafényhez. Eszembe jutot pár cifra gondolot a neves gyártó szuper eleméhez. Túl sokat nem foglalkoztam viszont vele, mert csak távolabb vitt volna a céltól. Most ez a helyzet, így kell menni. Attol tartottam csak, hogy nem veszek észre egy jelölést az úton vagy váratlanul belelépek egy gödörbe.
Jött a következő frissítőállomás a semmi közepén. Itt megkérdeztem, hogy tudnak-e elemet adni. Egy helyi emberke azonnal ugrott a szakadt kocsijához és hozta is amije volt. Csak két elem, de nekem 3 kellene. Jobb mint a semmi. Odaadtam neki a 2 akkumulátort amit kivettem a lámpából. Sokkal jobban vilgított a lámpásom így és ezt követően nem is volt vele gondom az éjszaka folyamán. Jól ment a futás, tempósan tudtam haladni. Az egyik frissítőállomás előtt láttam, hogy épp előttem ér be egy futó. Sőt, beérve Anita mondja, hogy egy másik is bent van éppen alszik. Sznupi engem is pihentetni akart ismét, de mondtam neki, hogy most jól megy és megyek tovább. Így két helyet is előbbre léptem. Nemsokára utolértem egy újabb versenyzőt, aki sétált vagy épp lassan kocogot. Elég gyorsan elmaradt. Már az ötödik helyen voltam. Na nem sokáig mert jött két versenyző akik sokkal gyorsabb tempóban húztak el mellettem – távol volt még a cél, versenyezni velük itt még értelmetlen lett volna. Gondoltam, hogy azok akik a frissítőállomáson az előbb megpihentek. Ez azonban csak a cseh fiúra volt igaz a svéd srác mögüllem jött fel. Őt még délután hagytam el és végül ő lett az egyetlen aki hátulról érkezve megelőzött.
Egy csúnya és hosszú szakasz következett. Szőlők mellett futottunk, régi aszfaltos úton amit már sok helyen földúttá vált. Néhány száz méterre melletünk ment el a főút. Többször elbizonytalanodtam, hogy jó helyen járok-e mert jelölés szinte semmi nem volt. Nagy sokára a rendezők egyik autója ment el mellettem. Nagy kő esett le a szívemről, hogy nem tévedtem el. Ekkor akasztgattak ki további fényvisszarő szalagokat még – előttem is megtehették volna. Csak vége lett és újra aszfalt jött. Mivel ez egy hosszú szakasz volt így azt hittem, hogy nagy firssítőállomás fog következni. Úgy számoltam, hogy egy kis masszázs elkelne mert kezdtek beállni az izmaim. Ez miatt az utolsó 3 kilométert meghúztam.
A számításom nem vált be. A frissítőpont egy útkereszteződésben volt. Az egy fős személyzet meg diderget a sarkon ülve. Mondtam is Sznupinak, hogy most lassabban fogok haladni, több lesz a séta mert pihennem kell. Ő azt mondta, hogy 10 km múlva újra találkozunk, s ha más nem lesz majd ő átmaszíroz. Még egy szinttérképet is tett elém, hogy lefele kell majd menni és így tudok majd pihenni. Ekkor már láttam, hogy stabilan tudok haladni, már nem vittem magamal ezentúl extra gélt is izotóniás port sem. Sétálva indultam, elég sokára tudtam kocogásra váltani. Nem csak a fáradság miatt, hanem mert a szakasz jó része emelkedő volt. Bár nem meredek, de azért csak felfelé kellett menni. Kocogásra kellett váltanom amint tudtam, mert kezdtem fázni. Ekkor volt a leghidegebb (legalábbis nekem). A fáradság mellé ráadásul beszedtem egy kisebb húzódást a combomban. Ez miatt még ment a kocogás, de fájt, nem volt kellemes érzés. Szerencsére ez egy idő után elmúlt.
Végre nagy frissítőállomás 195 kilométernél. Ráadásul van gyúrás is és még 50 km van vissza. Ez volt a második alkalom, hogy megálltam a versenyen. A masszőrnek mondtam, hogy csak 3 perce van. Ha picit gyorsabban tudok ez miatt haladni, akkor ezt még simán be tudom hozni a hátralévő szakaszon. A masszázs ilyen ultraversenyen szerintem mindig egy nagy kakukktojás. Nagyon sok függ a masszőr személyétől. Itt szerencsére a pozitív véglet volt, nagyon rendbe rakott a rövid idő ellenére is. A gyúrás közben órát cseréltem mert a sajátom lemerülőben volt.
Alig elhagyva a firssítőállomást egyből kocogásra tudtam váltani. Egy darabig haladtam, aztán olyan jött amire nem számítottam. Tudtam, hogy lesz még egy hegy, de hogy ekkora? A szinttérkép csak 250 méter szinteltérést mutat, de ott ez sokkal többnek tűnt. Ezt nem csak a futók mondták, hanem a kísérők is. Ez nekem sokkal nagyobb falat volt, mint maga „A hegy”. Ez egy nagyon hosszú, 17 kilométeresz szakasz volt, amit nagyon lassan, 140 perc körül tudtam megtenni – de még hogyan! Nagyon meredek volt az emelkedő és nagyon hosszú is. Futás itt már szóba sem jöhett, csak gyaloglás felfelé a leaszfaltozott úton.  Jött a második mélypont. Fáradt és álmos is voltam. Az út mellett a sziklaoldalban kis árok volt, ott is el tudtam volna aludni egy pillanat alatt. Helyette vettem be újra egy kis koffeint és gyalogoltam tovább. Egyszer csak egy görög fiú eltrappol mellettem. Nagyot néztem, hogy mi ez. Hogyan lehet valakinek ennyi energiája közel egy nap futás után? Nagyon erős lehet. Több mint 40 perc gyaloglás utás kezdett picit enyhébb lenni az emelkedő. Akkor kocogjunk, következik a csúcs. Hát még messze volt, addig hullámozott rendesen a felszín.
A hegytetőn a frissítőállomás, újra találkozás a kísérőmmel. Nini, ki van? A görög fiú üldögél! Akkor mégsem annyira erős? Otthagytam a frissítőponton, de jött utánnam hamarosan.  Nagyon-nagyon sokáig látótávolságon belül maradt. Furcsa módon ő épp ellenkező taktikával ment mint én. A felfeléket futotta, lefeléken pihent. Nem értettem. A távolság így hol nőtt, hol összement közöttünk. Én próbáltam lehagyni őt, ő pedig próbált tapadni rám. Ez a csiki-csuki nagyon fárasztó volt. A kísérői megálltak minden frissítőállomásnál és segítették (hazai pálya), már én is ismertem az autójukat.
A következő találkozási ponton leadom a lámpát, mert kezdett világosodni és egyből felteszem a sapkám. A felkelő nap égeti a tegnap leéget bőröm – kellemetlen de nem vészes. Hamarosan el kellett kezdenem locsolni magam, mert nagyon gyorsan melegszik az idő. A tegnap már bevált módszert követem – győztes taktikán ne változtass. Tudom, hogy most hosszú lejtős szakasz fog jönni, ami inkább nekem kedvez és így azt határozom, hogy döntsük el itt a 7. hely sorsát. Próbálok látótávolságon kívülre kerülni. A felfeléket nem bírom már futni, a combizmaim vadul tiltakoznak, hogy nem kérnek már több ilyet. Marad az egyenes és a lejtő ahol gyorsulnom kellene. Ehhez a zombi tipegésből át váltani hosszabb lépésekre. Nagyon nem kellemes az elején, de működik! Mi az, hogy működik, stabilan 6 perc alatti kilométereket hozok, van bennük még 5:10 alatti is. Ezt nem gondoltam volna magamról egy napnyi futás után. Gyorsan lemarad a vetélytárs, már a kisérőautójuk sem ér utolt.
Találkozási ponton csak a szokás gyors feltöltés, rohanok tovább. Vissza-visszanézek a belátható szakaszokon, de nem jön mögöttem senki. Eljött az utolsó 15 kilométer, már csak karnyújtásnyira a cél. Fáradt vagyok, egy gyorsabb szakasz van mögöttem meg 230 kilométer. Lassabban, de még így is 6 perc körüli ezrekkel tudok haladni. A sapkám tarkóvédője lebeg, ahogy hagyom magam mögött az utat. Fáradság ide, fáradság oda, ez a legszebb része a versenynek. Ezért érte meg küzdeni egy teljes napot. Talán csak az érti meg igazán, aki eljutott idáig. A táj is megváltozott, gyönyörűek a hegyek és végre eltűnt a szemét is az út mellől, amely eddig végig jelen volt. Sajnos eltűntek a jelölések is az útról, az autósoknak integetek hogy merre kellene mennem, ők meg mutatják az irányt. Minden második sofőr dudál. Spárta kis város, csak 20.000 lakosa van, de mindenki tudja, hogy ezek az emberek honnan indultak egy nappal ezelőtt.
Csak nehezen akar közeldeni a város. Sznupi az utolsó találkozási pontunkon még öltözetni is akart, hogy szépen fussak be a célba. Hát nem, ha eddig így jöttem, akkor így is megyek tovább.
Kapok egy motoros rendőri kíséretet 4 kilométerrel a cél előtt. Egyszer csak azt mondja, hogy még egy kilométer van vissza a célig. Visszakérdezek, hogy ez biztos-e. Az én órám szerint még 2,5 km is van és még lesz egy frissítőállomás a cél előtt. Persze, hogy nekem lett igazam. Mielőtt ráfordulok a célegyensre észreveszek egy futót előttem, szintén rendőri kísérettel. Messze van már, nem befogható – ez a csata elmarad. Biciklis fiúk csatlakoznak hozzám. Lelkesek, ha nincsnek is túl sokan – a többiek a másik futót kísérik. Az ablakokból is figyelik a helyik a versenyt és tapsolnak, nem csak az úton lévő járókelők. Már csak a célegynes. Középen pálmafák, az út szélén éttermék és cukrászdák. Mindegyik tele emberekkel, itt már mindenki tapsol. A szobor felé közeledve egyre nagyobb a tömeg. Futók, kísérők, turisták.  Sznupi beadja a magyar szászlót, azzal teszem meg az utolsó néhány métert. A szobor megérintése jelzi, hogy megérkeztem. Ezért jöttem. Ezért készültem 11 hónapot. Megcsináltam!
Néhány korty víz szokás szerint a spártai lányoktól (remélhetőleg nem a Evrotas folyóból volt). Kezembe adják az ajándékokat, fejemre teszik az olajág-koszorút. Néhány fénykép készül és már egy orvos kedvesen átöltel és tessékel is az orvosi sátor felé.
A fáradságon kívül természetesen darabos a mozgásom, de ezen kívül teljesen jól vagyok. Leveszik a cípőm és a zoknim, megmossák a lábam. Fekszem 10 pecet és felülök, ki akarok menni megnézni a többi beérkezőt. Kezdek szédülni, így visszafekszem. Az idő múlásával az állapotom egyre romlik. A vereny alatt nem voltam ilyen rosszul. Az orvosok már kiküldenek a  sátorból is a friss levgőre. Érkezik Szilvi is, pont mellém ültetik le. Ő már rutinosan mondja a kísérőjének, hogy menjenek a szállásra mielőtt rosszul lesz. Sznupival mi is követjük a példájukat, ekkor voltam a legrosszabb állapotban. A taxiban teljesen rendbe jövök. Zuhany a szálláson, egy óra alvás és megyünk is vissza a verseny végére és a záróünnepségre.
Másnap közös ebéd Spártában, harmadnap pedig a záróünnepség Athénba. Kedden értünk haza repülővel.

Ez lett volna a „Verseny” számomra az idei évben. Az időeredményem 28:29:59 lett, amely a 7. helyre volt elegendő (férfiak között 6. helyezés).  Hihetelen jó eredmény számomra, egyik sem fordult meg a fejemben a verseny előtt.

Köszönöm mindenkinek aki támogatott és szurkolt nekem ezen a versenyen. A visszajelzések alapján a GPS jeladó nagyon hasznos volt.
Külön köszönet tesvéremnek és édesamának akik elviselték, hogy a futásra ennyi időt áldoztam. Edzőmnek, Lőrincz Olviérnek aki nélkül ez az eredmény biztosan nem jött volna össze valamint kísérőmnek Sznupinak aki szintén nagyon-nagyon sokat tett hozzá ehhez a versenyhez.

A futásom adati két részetben érhetők el:

http://connect.garmin.com/activity/228842424

http://connect.garmin.com/activity/230826675#.UHMfQqLc248.email

Sokan kérdzeték tőlem a verseny után, hogy mi lesz jövőre. Visszatérek? A válaszon nagyon meglepődtek: „Ha minden jól megy, akkor nem”.
Hív a természet … hív az UTMB …