Tanakodtam rajta, menjek vagy ne menjek! Ha megyek, nagyon béna leszek én a zöldfülű, ha nem megyek nagyon fájni fog a szívem, hogy nem vagyok ott. Hát mentem.
Próbáltam nagyon jól felkészülni legalább fejben a versenyre: 2 Km-es táv, 160m szintkülönbséggel, esztergomi csúcsfutásra.
Korán keltem, elkészítettem a reggelit és nyolckor nekiálltam egy keveset reggelizni és kávézni. Aztán még egy kávé. Folyadék bevitel szinte semmi.
A verseny fél 10-kor kezdődött. Elkísért keresztfiam, és ott volt Mo-ka és Faxau is. Bíztattak nagyon. A rajtot követő 500 m után a pulzusom olyan nagyon felszökött, hogy sétálnom kellett. Futás, séta, séta, futás. Ílyen ritmusban ment. Sorban előztek ki, már úgy éreztem én vagyok az utolsó. Mo-ka visszajött értem bíztatás képpen és az utolsó 150 m-t együtt tettük meg. Óriási érzés volt ez a 150 m, feledtette velem a táv alatt érzett összes nehézséget. Az emberek tapsoltak, szurkoltak, kiabáltak, bíztattak. A lányaim pedig fotóztak. Ezektől az érzésektől, inpulzusoktól a sírás határára kerültem. Kissebbik lányom vállán rendeztem az arcvonásaimat és az érzéseimet, és nagyon fáradt és boldog voltam, bár azt hittem, hogy én vagyok az utolsó. A gyerekeim pedig nagyon büszkék voltak rám. Még most is kaptam egy ilyen puszit.
Keresztfiam is velem tartott, ez engem is lelkesített. Ő 13 éves, most futott először. Nem jól osztotta be az erejét, a végére nagyon elfáradt és rosszul is lett. Kellett egy kis regenerálódási idő.
Tettem fel képeket az albumomba az eseményről.
A következő verseny ez után meg se kottyan! Szép volt!!