Hogy is kezdejem?

Talán úgy, hogy elmondnom, hogy most 53 éves vagyok.

1 éve járok futni.

Miért olyan nagy szó ez?

Hiszen nagyon sok nő fut, van aki fiatalabb, van, aki idősebb nálam.

Nincs ebben semmi különös. Mondhatjátok.

De!

Én már 18 éves koromban rájöttem, hogy futni jó.

Mert, ha futunk, megnő az állóképességünk, erősek, izmosak leszünk,

lefogyunk, szép lesz a lábunk, stb.

Egészségesek leszünk, jobb lesz a vérkeringésünk, és még sok mindent gondoltam, amit

már rég elfelejtettem.

Igen ám, de kb. 25 méter futás után elkezdett szúrni az oldalam, lihegtem, rosszul voltam,

és máris abbahagytam a futást.

Jártam evezni, és az edzésen mindig futni kellett (volna). Kérdeztem a jól futóktól, hogy

hogy csinálják.

Igyekeztem olyan valakivel futni párban, akinek jól ment, mert akkor hátha nekem is jól megy majd.

Ez, mint tudjátok nem így megy.

Lényeg az, hogy életem során még sokszor próbálkoztam.

Volt, hogy esténként 1-1 barátnőmmel megbeszéltem, hogy amikor már nincs senki az utcán, és nem

találkozhatunk ismerőssel, elmegyünk kocogni.

De, majdnem mindig közbejött valami, és 1-2 hét után abbahagytuk, meg, hát, különben is

csak gyötrelem volt az egész. Semmi sikerélményünk nem volt.

Hipp-hopp eltelt 25-28 év, de én még mindig nem nyugodtam!

2003-ban vettem tornacipőt és tréningruhát, és az éj leple alatt lementem az utcára futni.

Közel a Városliget, gondoltam, majd ott futok.

Igen ám, de nagyon távolinak tünt az egyébként közeli liget!

Ezért a háztömb körül kezdtem.

100-200 méter után úgy éreztem, hogy minden OK.

No lám, mégis megtanultam. De, amikor rájöttem, hogy milyen messze vagyok a házunktól, és még

milyen sokat kell futnom ahhoz, hogy hazaérjek, elgyengültem.

Kb. 400 méternél meghaltam, sétálni kellett egy kicsit, és úgy folytatni az utat hazáig.

Összesen, ha volt 1000-1200 méter.

3-4 alkalom után sikerült egyvégtében, pihenés nélkül hazaérni!

Nagyon boldog voltam, otthon még hosszú percek múlva is lihegtem, izzadtam, de

ünnepeltem magam, hogy futok. Mindez kb. 1 km-volt.

A jókedvem addig tartott, amíg kedvesem el nem kisért. Lehet, hogy csak meg akarta nézni, esetleg

Ő is meg akarta próbálni, lényeg az, hogy míg én teljes harci díszben voltam, futóruha, futócipő, stb. addig

Ő csak utcai ruhában, utcai cipőben.

Mondanom sem kell, leiskolázott, porig alázott, úgy otthagyott, mintha ott sem lettem volna.

Közben persze mondogatta, hogy Ő nem tud futni, bár tudna, stb.

Ennyi kudarc után kb. 1 évig szó sem esett futásról.

Mígnem egyszer, ki emléxik már rá, hogy történt, hogy Macska barátnőmről kiderült, hogy nagyon szeretne

futni, de részben nincs kivel, részben pedig nem tud.

Rögtön éreztem, hogy emberemre találtam!

Az elmúlt 30 év kurdarcai nem számítanak, a cipőm és a tréning ruhám még meg van, ajánlatot tettem

Macskának, hogy tudniillik fussunk együtt!

Mindössze kb. 20 km-re laktunk egymástól, így azt találtuk ki, hogy úgy futunk együtt, hogy

mind a ketten a saját lakásunk környékén, de egyszerre.

Nem leszel meglepve, ha kiderül, hogy ez sem hozta meg a várva várt sikert?

Nem, még ez sem volt az igazi, de sejtettük, hogy közel a megoldás.

Képzeljétek el, hogy Macska elköltözött onnan, a 20 km-re lévő lakásából, és pont abba az utcába

költözött, ahol én lakom.

Ilyen nincs, és mégis van!

Akkorra már nagyon jó barátnők lettünk. Nem a futás miatt! Attól még nem lehettünk.

Egy utcában laktunk, sokat beszéltünk arról, hogy futhatnánk megint!

De nem futottunk. Viszont bicikliztünk. Biciklivel jártunk dolgozni.

Mert, mi egy helyen dolgoztunk.

És egy szép napon, ismét megpróbáltam.

Körbe-körbe a háztömb körül. Persze, hívtam, hogy jöjjön!

Kimentünk a ligetbe is. Már nem volt olyan messze.

Akkor futottunk először együtt.

Történelmet írok. Írunk.Akkor 2006. augusztus közepe, vége lehetett

Megbeszéltük, hogy lassan futunk.

Ez volt a kulcsa mindennek.

Ettől a perctől kezdve sikerült mindaz, amire évtizedek óta készültem!

Nem érdekes, hogy más hogy csinálja, és én attól még nem tanulokmeg futni, mert

olyan valakivel vagyok, aki tud.

Nekem magamnak kellett rájönnöm a titok nyitjára.

Azért nehogy azt gondolja bárki is, hogy mostmár igaziból futok, inkább kocogásnak

mondanám.

Kis jóindulattal!

De, hát magammal ne lennék jóindulatú? Meg a barátnőmmel?

Tehát, ez az okos Macska kitalálta, hogy menjünk ki a Margit szigetre.

Jó, menjünk!

Csak azt nem értettem, hogy, ha egyszer olyan szerencsések vagyunk, hogy a Városligetnél lakunk,

akkor mi a fenének megyünk ki a szigetre?

De kimentünk.

Munka után, biciklivel.

Mondhatnám, túlélő túra, vagy kaland túra, délután a körúton biciklizni, de a futásért mindent!

Legnagyobb örömömre, láttam, hogy a szigeten futópálya van, és a távolságot felfestik.

Igaz, hogy nagyon-nagyon ritkán kiírják, hogy 500 métert megtettünk. Én legalább 2000-nek éreztem

egy-egy ilyen szakaszt.

Lényeg az, hogy talán sikerült egyszerre 500 métert futni. Erre már nem emlékszem, hogy

meg kellett-e állni, vagy sikerült egybe?

De többet biztos, hogy nem tudtunk!

1-2 alkalommal még kimentünk munka után, de nagyon hamar rászoktunk arra, hogy reggel menjünk.

Ki tudja, miért, de érzetük,hogy nem szabad abbahagyni.

Egymást bátorítottuk, noszogattuk.

Nem hagytunk békét egymásnak.

És, csodák csodája, öltöző bérletet vettünk!

Ez mérföldkő volt az életünkben!

Havi bérlet!

És, ha mindez nem elég, akkor még azt is elmondom, hogy megvettem életem első igazi

futócipőjét!

52 évesen.

Csak azért írom a koromat, mert nagyon-nagyon örültem és még mindig örülök annak, hogy

én "futni" járok.

Hátha valaki csak azért nem csinál valamit, mert azt hiszi, hogy már "öreg".

Ilyen nincs. És, ha sikerül valami olyat megtennünk, amire évek óta vágyunk, akkor nem is

leszünk öregek!

Hol is tartottam? Egy kicsit elábrándoztam a régmúlt időkről!

Szóval, a bérlet miatt-e, vagy egyébként is, rendszeresség köszöntött bohém és rendszertelen

életünkbe.

2-3 naponként reggel - egy lehetetlen időpontban - találkoztunk, és mentünk a szigetre.

Arról gondoskodtunk, hogy a környezetünkben mindenki tudjon róla, hogy mi futunk.

Jó volt róla beszélni, büszkék voltunk magunkra!

Lassan elértük azt, hogy megállás nélkül körül futottuk a szigetet.

Hatalmas eredménynek éreztük, hiszen a kezdeti 500 m-től eljutottunk a több, mint 5000 m-ig!

Sokáig megelégetünk ezzel a távolsággal.

Mi az, hogy megelégedtünk?

Azt hittem, sőt, biztos voltam, hogy az emberi teljesítőképesség végén vagyunk.

Ezt nem lehet felülmúlni. Nincs senki, aki nálunk nagyobb teljesítményre képes.

Aztán jött a felvilágosodás kora. Amikor az öltözőben beszélgettünk a többi futóval.

Van olyan hölgy, aki már nyugdíjas, kb. 70 éves, és már több versenyen is részt vett.

Vannak hölgyek, akik sokkal gyorsabbak, mint mi.

Van, aki 2-3 kört fut.

Pedig milyen boldogok voltunk!

Kicsit letört, hogy nem mi vagyunk a legjobbak, de szerencsére Macska rájött, hogy mi

is fokozhatjuk a teljesítményt!

Elkezdtünk tudományosan futni.

Vettünk pulzusszámlálót. Utátna néztünk, milyen pulzus szám kell ahhoz, hogy zsírt égessünk.

Olvastunk a futásról, a zsírégetősről, és, hát a futóversenyekről is.

Szintidő. Ez felér egy nagyon csúnya szitokszóval.

Majdnem minden versenyen van szintidő. Nekünk olyat kellett találni, ahol ez a csúnya szó nem szerepel

a versenykiíásban.

És találtunk olyat!

És a neve is nagyon szép! Benne van az, hogy "Maraton"!

Igaz, hogy hatod, de mégiscsak Maraton!

A siófoki maratoni futásra neveztünk be.

Életünk első futóversenye!

Nincs arra szó, milyen boldog voltam, és azt hiszem, Macska nevében is nyilatkozhatok!

Nagyon boldogok voltunk.

Ekkor már volt szép ruhánk, arról is lehetne egy kisebb regényt írni, milyen jókat nevetgéltünk,

miközben megvettük a futóruhát!

Mindent felpróbáltunk, kipróbáltunk, és örültünk, ha egy kisebb méret is ránk ment.

Igen, mert nagyon lényeges volt, hogy ne csak fussunk, hanem fogyjunk is.

Mert, volt miből!

Mindketten nagyon szeretünk enni is, és inni is!

Hát, szeretjük habzsolni az élvezeteket!

Szóval szép ruhánk volt már, szintidő nincs, irány Siófok!

A képek közé feltöltöttem egy kedvenc képemet, amikor éppen befutunk.

Az órát ne nézzétek, csak az arcunkat! Kösz!

Ebből az élményből nagyon sokáig táplálkoztam!

Hihetetlenül jó érzés. Nem csak az, hogy megcsináltam, sikerült.

Az a hangulat, ami a futóversenyen volt.

Mindenki mesélte az eredményeit, milyen versenyen volt már, milyen időeredményt ért el.

Én persze, csak hallgattam, egyik ámulatból estem a másikba, irigykedtem.

Mindenki vidám volt, izgatott!

Ja, és büdös a sportkrémtől!

Zsongott a Balaton part a futóktól. És mi is köztük lehettünk!

És, most, mint a filmeken, amikor minden nagyon jó, és boldog a főszereplő, kell, hogy történjen

valami rossz is, különben idő előtt vége lenne a filmnek.

Szóval, amikor már olyan jól ment minden, és futóversenyen is voltunk, és olyan enyhe volt a

tél, akkor történt velem valami.

Biciklivel mentem a szigetre, mint mindig, csak aznap reggel valahogy szórakozott voltam, vagy,

mondjuk ki őszintén, nem figyeltem a közlekedésre, és egy gyalogos miatt hirtelen kellett fékezni, és

átestem a biciklin.

Azon kívül, hogy ő engem hibáztatott, én pedig őt, más baj nem történt.

A trolin ülők betegre röhögték magukat, de, hát, nekik is jár valami, szegényeknek.

A BKV különjáratot indított, hogy mégtöbben lássák, amint összeszedem magam, és feltápászkodom.

Folytattam az utam a sziget felé, és akkor már megint nem figyeltem, és akkor történt valami.

Éppen 1 éve történt. Kicsit szabálytalankodni akartam, de mégsem mertem megtenni,

Hirtelen meg kellett állni a biciklivel. Most nem estem át rajta, de az talán jobb lett volna.

Ráestem a bicikli vázára, és közben a lábammal kitámasztottam. Ez így nagyon egyszerűnek hangzik,

de nagyon tragikus volt.

Nem csak a fiúknak fáj, ha ráesnek a bicikli vázára!

Napokig úgy közlekedtem, mint, aki becsinált.

De, azért a futásról nem mondtam le. Pedig, talán le kellett volna.

Nem vettem komolyan, fájt a térdem. Na, de kit érdekel? Futunk, majd meggyógyul!

Lényeg az, hogy nem bírtam lépni, nem bírtam megmozdítani a lábam.

Behajlítani, hónapikig nem tudtam.

Még most, 1 év múlva is fáj, nem nagyon, de kicsit.

Nem tudom, mi történ, 2 orvos 2 féle diagnózist állított fel.

Az idő majd meggyógyítja!

2007 májusban kezdtem ismét futni,

Közben mindig kérdeztem Macskától, hogy mennyit, mikor, kivel és hol?

Irigykedtem, egyetlen jó volt, hogy nem kellett reggel korán felkelni.

De, olyan enyhe tél volt, talán sose lesz ilyen jó futóidő több télen.

Nagyon sajnáltam, hogy nem futhattam.

Sebaj, nyár elején ismét a szigeten voltam!

Lassan-lassan lekezdtem az edzéseket.

Közben Macska tudományos alapokra helyezte a futásunkat.

Az okos fejébe vette, hogy maratoni futók leszünk. !?

Micsodák?

És, elkezdtünk felkészülni egy félmaratonra.

Mert, mi tudjuk, hol a határ.

Illetve, hát, én biztos nem tudtam.

Legalább is azt nem, hogy mi vár rám.

Heti 5 alkalommal jártunk futni.

Már 2 kört futottunk hétvégeken, hétközben volt gyorsító szakasz, emelkedő,

tehát minden olyasmi, amit nem szeretek.

Egy kicsit az időeredmény is jobb lett.

A dög meleg nyárban is futottunk. Dacoltunk a hőséggel.

És, akkor jött a Budapest félmaraton.

Ettől megbolondultunk. Még vaciláltunk azon, hogy milyen távon induljunk.

Végül győzött a józan ész, és ismét hatodmaratont futottunk.

Csak, most párban futottunk.

Félmaraton párban, vagy mi.

Macskának Csonka volt a párja, nekem pedig Bodzán.

Csonkáról még írnom kell. És Bodzánról is.

Most jön egy kis kitérő.

Csonka - aki Ilona, csak senki nem szólítja így, Macska régi barátnője.

Ő is velünk fut, de úgy, hogy később érkezik, mint mi, többet fut, és hamarabb távozik.

Hogy csinálja, nem tudom. Ja, és kutyával fut, ami még nehezíti a dolgát.

Bodzán pedig Macskának volt a férje, most a barátja. És nekem futópárom!

Eredetileg Macska nagyfia lett volna a párom, de neki éppen mandulat műtétje volt,

és emiatt másik párt kellett keresnem. Nagy szerencsémre a gyermek apja elvállalta, hogy

fut velem, bár nagyon fájt a lába. Ő nem a biciklijéről esett le, mint én, hanem egy ló rugta meg!

Szóval 2 fájós lábú az egy pár!

Ő 14 km-t futott, én 7-km-t.

Csonka 21 km-t, Macska szintén 7 km-t.

Macskával majdnem együtt futottunk, de Ő egy kicsit gyorsabb volt.

Sokáig láttam a hátát, de nem bírtam utolérni. Végig a Dunapraton, és még az Alkotmány utcán is

futva is láttam, jó lett volna együtt futni, közben kacarászni valamin, de nem bírtam behozni.

Aztán, a Lehel úton lemaradtam. Ott már nagyon fáradt voltam, de a lendület, és a néhány szurkoló

biztatása elég volt ahhoz, hogy beérjek a célba!

Nagyon boldog voltam, hogy sikerült.

Most már tudtam, hogy van, aki nálam is jobban, és többet fut.

Például volt, aki - még most is elérzékenyülök, ha eszembe jut - egy vak fiatalembernek segített.

Volt, aki bakakocsit tolva futott. Volt, aki félkarú volt.

Az ő teljesítményükhöz képest én sehol sem vagyok.

Viszont nem fájt a lábam, és boldog voltam.

Kicsit hosszúra nyúlt élménybeszámolóm. Ahhoz képest, hogy azt sem tudtam, hogy kedjem el.

És ez még csak a kezdet!

Közben volt még egy sérülésem, 2 hónap kihagyással.

Minden nap úgy ébredtem, hogy ma már biztosan mehetek futni.

Rájöttem, hogy függő lettem! Kábítószer lett a futás.

Az a nagyszerű sikerélmény, hogy futok, hogy a szabad levegőn vagyok, hogy a Margit szigeten

lehetek! Nem akarom misztifikálni ezt az érzést, de egészen különleges élmény.

A reggeli ködös-párás, nagyon síma Duna, a kristálytiszta kék ég - ja, ez nem mindig, de nagyon

soxor! És a szigeten mindenki jókedvű, senki nem ideges. Pártállástól függetlenül fut, vagy biciklizik

vagy csak nézelődik mindenki.

Szerintem, ha én olyan könnyen barátkozós lennék, akkor bárkivel leállhatnék beszélgetni, barátkozni,

biztos, hogy egyetértenénk, nem lenne konfliktus köztünk. Nem akarnánk megváltani a világot,

és a költségvetés sarokszámait sem kritizálnánk, mert ott ez senkit sem érdekel.

Mindenki udvarias, sokan köszönünk egymásnak futás közben, de legalább egy félmosoly jár

azokanak, akikkel már többször találkoztunk. Kár, hogy amint lelépünk a hídról a szárazföldre,

megváltozunk!

Kicsit elkalandoztam, pedig szigorúan tárgyszerű akartam volan maradni.

Azt modnanám még el, hogy kitartóan készülünk a félmaratoni táv teljesítésére.

Illetve, nehogy elfelejtsem megemlíteni, hogy Macska már kétszer futott félmaratoni távolságot!

Büszke vagyok Rá.

Az első félmaratoni futásánál én is ott voltam, drukkoltam Neki!

Ez a monoton maraton volt a gyönyörű őszi Hárs-hegyen.

A második alkalom pedig a siófoki verseny volt, ahol tavaly hatodmaratont futottunk.

Én a sérlülésem miatt nem bírtam volna ekkora távolságot futni.

Nem nyugszom, amíg le nem futom én is ezt a távolságot!