Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 55 932 229 km-t sportoltatok
Alighanem túrabeszámolók...

Fejben dől el - és egyéb közhelygyűjtemény
(avagy Mátra 107; 2016)

G.Ildi | 2016-06-12 22:15:46 | 3 hozzászólás

Az előélet: egy lerövidített Téli Mátra, egy lerövidített Kiss Péter-emléktúra, persze tisztában voltam vele mindkétszer, hogy ha akarnám, meg tudnám csinálni, de egyáltalán nem akartam, sokkal jobban vonzott a komfortzónába való visszatérés. Aztán volt néhány laza, társasági lötyögés, és az épphogy teljesített Mátrabérc 11 órás ázással, amikor is végleg eldöntöttem, hogy idén maximum a rendezői oldalról veszek részt a 115-ön. Aztán csak rábeszéltek, bár ragaszkodtam a „rövid” távhoz. (Akkor még csak a 107 volt meghirdetve, a 92-es verzió csak később vált publikussá, de szerencsére nem vonzott.) Elkezdtem kijárni futni, nem sokat, heti 6-12 km-t, de legalább rendszeresen mozogtam. Néha a villamost is lecseréltem bringára. Na és felkészülésem legkomolyabb részeként a túrát megelőző 2 hétben gyalog jártam fel a 8.-ra.. :) Ahhoz képest, hogy tavaly feltettem rá fél évet, és meggyőződésem volt, hogy én ezt másképp nem tudom megcsinálni...

 

 

Aztán egyszer csak szombat hajnal lett, rendületlenül haladtunk a rajt felé, kezdtem átszellemülni, nagyon vártam már napok óta, nagyon akartam csinálni. És akkor csatt!!! Fel se fogtam, mi van, csak az van meg, hogy ordítok, nyitom az ajtót, és úgy, ahogy vagyok, egy szál zokniban szállok ki a kocsiból és a fejemet fogva fel-alá mászkálok a vizes úton, nézem, orrom nem vérzik, fogaim megvannak, hangos volt nagyon, és büdös, és fájt is, ez nem is lehet igaz. Szólnak hozzám Gyuriék, a megálló idegenek, de nem is tudom mit, csak rázom a fejem, és mászkálok, fel se nézek, jó, hogy el nem ütnek még bónuszként. Visszamerészkedek, felhúzom a cipőt legalább, mindenki rendben van, de nyilván ennyi volt, hogy jutunk haza? Aztán hallom Gyuritól, hogy hogy jutunk a rajtba? Micsoda???? Te menni akarsz? És egyszer csak ott vagyunk Kisnánán, lejelentkezünk, mi voltunk az utasok, de itt vagyunk, megpróbáljuk. Rengeteg lelkes induló, mindenki vidám, izgul, készül. Felrángatom a véres lábamra az utolsó pillanatban bedobott hosszúgatyát, mert kirepedt a rövid, de azt is rá kell venni, mert a hosszúnak nincs zsebe. Jó kis szauna lesz a dupla feketében, de most ez a legkevesebb… Rengeteg az ismerős, jönnek, köszönnek, borzasztó lelkesek, annyira irigylem őket, én is ezt szeretném most átélni, hát ezért jöttem, a francba is, de fejben még az árokparton álldogálok egy szál zokniban. Hogy vagy? Nagyon fáj? Biztos ne menjünk inkább haza? Biztos. Ok.

 

 

Elrajtolunk, még mindig bőgni tudnék, és nem is hiszem el az egészet. De csináljuk. Megyünk a tömeggel, aztán persze szakadozunk, de elég sokan haladunk nagyjából együtt. A felfelék nem esnek jól egyáltalán, mindenem be van állva, nyakam, vállam, lábam. Rohadt nagy a pára, patakokban csorog rólam az izzadtság. Oroszlánvárra azért elég jó időben érünk, felveszem a sapkát, hogy legalább a szemembe kevesebb sós lé folyjon. Kékes felé teljes zombiság, beszélgetünk, de mindig ugyanoda lyukadunk ki, ráadásul úgy érzem, ha lehunyom a szemem, menten elalszom. Azt gondoltam előtte, ha a tavalyinál 10 perccel érünk fel később, az tökéletes. Ez pontosan sikerül is. Megkönnyebbülök, ha valami komoly bajunk lenne, nem bírtunk volna felmászni, ezt megerősíti a doki is, érzésre is minden oké nagyjából. Eszem-iszom, ez a pont mindig csúcs, nehéz kevés időt tölteni itt, de menni kell, nem lesz leányálom a Sombokor lefelé. Egyszer le is ülök, de nem zavar, a kedvünk egyre jobb, végre sík, irány Sasvár. Jönnek a szurkolói sms-ek, jólesnek nagyon, egész jól állunk. Parádsasvár kastélya még mindig csodaszép, egyszer úgyis megnézem belülről.. A ponton teljes ellátás, mosdás, pihenés, most jön a java. Fel Galyára, ez mindig gyilkos. El is bizonytalanodom, ahogy a többiektől lemaradva baktatok felfelé gyökkettes tempóval. A combom kőből van, kicsiket bírok csak lépni, folyton innom kell, nagyon sokat állok. Mi lesz így később? Legyen-e egyáltalán később? Számolgatom, ha ez megvan, hány brutál emelkedő vár még ránk. Galyavár nem kegyes, de legalább rövid, aztán Mátraházára nem lesz vészes, akkor tulajdonképp már csak Ágasvár és a Muzsla foghat meg, hát jó, csináljuk. Ahogy kicsit kevésbé emelkedik, nagyon tudok menni, jól is esik, el is hagyok jó adag kirándulót, távolodva még hallom a fiatalok rambós poénjait. A ponton Gyurit már gyúrják, beülök én is, olyan merevek vagyunk felül, hogy rossz ránk nézni állítólag. Nem mondom, hogy nem fáj, de masszázs után határozottan szebb lett a világ, óriási köszönet érte ezúton is! Megnyugtatnak, megmaradunk. Nyomulunk lefelé Almásra, féltem a térdem, de szerencsére semmi gond, nagyon könnyedén megyünk, állati jólesik. Mint ahogy a ponton a kóla meg a fürdés. Lehet menni mászni! Galyavárt egyszerűen nem lehet utálni! Szenvedős, de csodaszép, mindig megéri! Lassan megvan Galya II., az órát nem is nézzük, szerencsére nem tudjuk már a tavalyi időket, így nincs, ami frusztráljon. Ez nekünk most nem erről szól. Rengeteget időzünk a centrumban. Mosdó, korrekt ebéd, a legjobb húsleves, mindenféle drogokat tömök magamba, lehet előbb is jó lett volna, határozottan javult ugyanis a combom minősége a magnézium, só és nyilván a nyújtás hatására. Szárnyra kapunk, megindulunk nagyon lefelé, bele is kocogunk, hogy cserébe majd ennyivel többet pihenhessünk. Tudjuk, ha Galya II. megvan, már minden esély megvan a „rövid” teljesítésére. Talán ez az a pont, amikor rendeződünk fejben. Kellemes ez a szakasz, habár a felére nem emlékeztem az előző 3 évből. Hatökör uránál feltételes csekkpont, én a pecsét után egyből indulok is, innen jó kis mászás Mátraházáig. Kilazultak végre a lábaim, agyilag is egyre inkább oké minden. Sima ügy az ep, evés-ivás után elérkezik az első allergiakezelés ideje is. Egész későn, ennek örülök. Ez egy szomorú pont, sokan kiszállnak azok közül, akikkel szinte a legeleje óta kerülgettük egymást. Nekünk szerencsére ez eszünkbe se jut, kellemesen csorgunk lefelé Lajosházáig. Itt egyes pontőrök már sokkal rosszabb állapotban vannak, mint a túrázók, egészségükre. :) A többiek viszont elsőosztályú szervizben részesítenek, nagy ötlet volt a pont áthelyezése, fullextrás lett így tényleg. És hát mi, szerény 107esek, túl vagyunk a táv felén, a maradék szint meg szinte elhanyagolható. Itt nézem az órát, több mint jól állunk a 27 órás szintidőhöz képest, 26-27 között kényelmesen beérhetünk, ha nem lesz semmi gond.

 

Mátraszentimre következik, a kezdeti kaptató átvált egy kellemesen, szinte észrevehetetlenül emelkedő hosszú, monoton egyenesbe. Disznók sehol, cserébe a világ legszebb és legillatosabb farakásai mellett vezet az út. Fotózkodunk, belefér. Olyan mintha sose akarna véget érni az út, de igen jó tempót megyünk, meg is lepünk ezzel többeket. Még bőven világosban érünk a faluba, reményeink szerint vacsorázni. A leves sajnos elfogyott, kérünk-e zöldséges rizst? Naná! Sajnos a rizskrém/krémrizs nem az volt, amire épp a gyomrunk vágyott, így hamar tovább is állunk, persze előbb bőven kárpótoljuk magunkat a kínált sütikkel és gyümölcslével. Jár az extra köszönet a pontőr lánynak, aki kérésünkre „házhoz” hozta az innivalót, súlyos métereket spórolva ezzel nekünk. Apróság, de annyira jólesik az ilyen. Nyomás le Szorospatakra, ahová kisebb rendszerfrissítést terveztünk. Nagyon jól megyünk, annak ellenére is, hogy közben be kell kapcsolni a lámpát, kimondottan jólesik a haladós tempó. A lábunk mellett persze az agyunk is jár, hiszen reggeli „kalandunk” résztvevői várnak a ponton. Kapjuk is az extra figyelmet, amit természetesen nem várunk el, de persze, hogy jólesik. Mindenki rendben van, azért megbeszéljük, mi hol fáj, aztán kezdődik a tatarozás. Benevezek én is egy zoknicserére. A reggel eláztatott természetesen nem száradt meg teljesen a táskámban, a másik túl kemény, a harmadik puha, de vastag. Mindegy, az lesz, maximum cserélek még egyszer. Tavaly itt már egy csinos vízhólyag tulajdonosa voltam, most szerencsére semmi gond. Kicsit fázom, de elvetem a hosszúujjú gondolatát, hiszen kemény mászás jön. Lassan meg is indulunk, azzal a tudattal, már nincs sok hátra. Félek eléggé az ágasvári mászástól, az elmúlt 2 évben nagy mumus volt. Most betolok valami csodacsokit, és nem tudom, hogy attól megy, vagy szimplán csak megkönnyebültem a reggeliek kibeszélésétől, de sima ügy felfelé, előzünk is, az imádott turistaházba épp csak beugrunk egy pohár bodzaszörpre, és azonnal mászunk is a csúcsra. Fent szokás szerint UtiGabi, örülünk egymásnak, de nincs sok idő, le kell ereszkedni, a házban majd pihenünk. Szinte csak mi vagyunk, a cseh srácok várják a 2. sörüket, de tudjuk, ettől függetlenül lazán elfutnak majd mellettünk hamarosan. Próbálunk enni, nem igazság, hogy mindig ilyen ratyi már a gyomorállapot, amikor ilyen finomságok várnak. Beszélgetünk, elvagyunk, tudjuk, bőven időben a 107-hez. Legnagyobb meglepetésünkre betoppan Koppány. Én általában nagyon szívesen látom őt, most azért lefagy a mosoly az arcomról, de aztán összeáll, hogy valószínűleg csak elfogytak mögülünk a hosszútávosok. Merthogy meggyőződésem, időben jók vagyunk, előző években volt, hogy közel egy órával később jártunk másodszor a házban. Azért a kezdőlökés megvan, elindulunk a következő pont felé. El-elbizonytalanodunk, valahogy ez sem rémlik, pedig tavaly már el voltunk terelve. Kis idő múlva már újra ismerős a terep, át a patakon, aztán lehet mászni fel. Háromszor hisszük azt, hogy most érünk ki az erdőből, negyedszerre tényleg így is van, amúgy egészen pontosan a saccolt időben. A feltételes ponton idén nem Janiék várnak, de panaszunk így sem lehet, minden kiváló. Főleg a tejcsoki olajbogyóval!! Beszélgetünk a kocsiban alvó gyerkőcről, akit ebben a pillanatban mindenkinél jobban irigylek. Aztán nyomás tovább, rettenetesen rosszul esik az aszfaltmenet, szerintem már az összes csillapítást kijártam szerencsétlen cipőmből. Sok idő kell visszarázódni, nem is biztos, hogy minden pillanatban ott voltam. Aztán jön egy lightosabb mászás Hidegkútra, itt mindig eszembe jut a pár évvel ezelőtti szilveszterünk. Hosszúnak tűnik a felfelé, nem is tudom, hogyan bírtunk anno töksötétben, bepálinkázva mind felmászni. Jókat mosolygok magamban az emlékeken, és már nagyon várom a keresztutat, ami után már csak le kell döcögni a szeretett házhoz. Kóla, leves, adunk a gyomornak rendesen, ezzel küzdök is majd hamarosan. Hogy felszívja a cuccot, beküldök pár sütit is, na meg lenyelem az utolsó adagnak szánt magnéziumot és sótablettát. Pólót váltok, a tavalyi teljesítésért járó csodazöldet szétizzadtam, jó érzés a száraz ruha. A ponton sok ismerős arc okoz meglepetést: kész, elég volt, ma nem megy, ők már csak lecsorognak a célba, 92-es teljesítőként. Az is remek, hiszen rengeteg távban és szintben is. Nekünk ez eszünk ágában sincs, a Muzsla már nagyon vár!

 

Kis pihenés után valójában baromi fáradtan indulunk. Táskámban egy koffeines gél, de nem merem megenni, a kólás leves után garantáltan egy hosszabb kitérőre kényszerítene a hegyoldalban, sötétben… még gondolni se akarok erre. Viszont úgy érzem, bármelyik pillanatban el tudnék aludni, pislogni se nagyon merek, kétszer benézzük az utat, nyűglődök, fogy a minden…….. Lemaradok, mindenkitől. Merül a lámpám is, de még ki tudom venni a jeleket, és lassan ránk is világosodik. Várom a meredek emelkedőt, rémlik, az az utolsó, aztán rá lehet fordulni a célegyenesre. El is jön, aztán egy újabb, és még egy. Francba, tavaly ezek nem voltak itt! Pedig akkor is hogy odavoltam ezen a részen… Persze mindig az adott helyzet a legrosszabb. Meglátom végre a nyerget, nem tudom, mennyi idő telhetett el a hegy alja óta, de biztos jóval több mint előre gondoltam volna. A kanyarban Gyuri pihen, megvárt. Én csak egy másodpercre állok meg, bazi szél fúj, muszáj mozogni, meg is célozzuk a csúcsot. Fent Gáborék sürögnek, hát itt is elsőosztályú a szerviz. Felveszem a dzsekimet, borzasztóan fázom, de nem tudom eldönteni, hogy kívülről vagy belülről ered. Gyomor ide vagy oda, kell az koffeines vacak. Rettenetes az íze, de jó sok vízzel lemegy. Legalább elaludni már nem fogok. Elviszik a szemetemet, a ragacsos kezemre azonnal kapom a nedves törlőt, meg se kell mozdulnom, hihetetlen. Ennék valamit, de fogalmam sincs, mit, úgyhogy inkább hagyom is. Elindulok inkább lefelé, immár lámpa nélkül, senkit meg se várok, tudom, hogy hamarosan úgyis elvonulok majd a reggeli rendrakásra. Gyuri hamar beér, nyűglődünk kicsit, gyönyörködünk az ébredő hegyekben, aztán ki erre, ki arra félreáll öltözködni, bokrot nézni, rendbe jönni. Épp visszamászom az útra, amikor hangokat hallok mögülünk. Nem lep meg, már hosszú órák óta hallucináltam, hogy az előttem lépkedő Gyuri keltette hangok a hátam mögül jönnek. Hátranézek most is, és kiderül, ezúttal nem képzelődtem, Koppány ér be minket újra. Úgy tűnik, ott hagyott legalább fél tucat embert a Muzslán, hisz ezer éve nem előztek minket. Tudom, nincs baj, hiszen nagyjából 12 km-re van még 4 óránk, a Muzsla-menet ellenére is elegendő hozni a sok-sok órával korábban megállapított 3 kilis tempót. Állítólag az arcomról nem épp öröm sugárzik ennek ellenére. :D Beszélgetve érünk Dióspatakhoz, ahol azért mindenki nekiesik a hülye kérdésekkel. Már azok közül, akik nem húznak el, ahogy megjelenik. Itt is megpihenünk, töltekezünk. Leérnek Szilveszterék, akik egy gonosz tréfának áldozatul esve gyakorlatilag felfutottak a Muzslára. Megy a szitkozódás meg a röhögés, azt mondják, soha nem voltak még ilyen közel a halálhoz. Összemosolygunk Gyurival: mi épp 24 órája.. És most meg hol vagyunk? Tényleg fejben dől el, a francba is!

 

Utolsó nagy levegő, aztán lehet tolni a célig. A nap tűz, kell a szemüveg, bedurrantak azért a szemeim az allergiától, nem esik már jól kinézni rajtuk. Az úttal senki nincs képben rajtam kívül, pedig tavaly mi ép itt tévedtünk el. Olvasok azért én is, összeáll, jöjjön mindenki utánam. Le a patakhoz, aztán fel János várára. Még mindig jobb mint Sombokor, itt legalább van ösvény. Ismét nyakunkon a seprűk, de ez kapóra jön, így nem kell már figyelni és gondolkodni, csak Koppányt követni. Éget már a nap rendesen, nem gondoltam volna, hogy reggel 7-8kor már ilyen erős lesz. Egész nagy csapattal érünk a Kénes forráshoz, sokakat beértünk, és páran minket is megfogtak. Ez a távválasztó, innen most már csak a seprűk mennek hegynek fel, mi elsők között húzunk el Pata irányába. Igazából már fáj állni. Számolgatunk útközben, matematikailag beleférne a 128, főleg, ha bővül a szintidő, tavaly se voltunk itt sokkal korábban. De az még nagyon sok szint, csak szenvedés lenne minden egyes méter, már a Havason hatszor megbánnám azt is, hogy megszülettem. Előzetesen úgy volt, hogy én biztosan csak a 107-re megyek, annál alább nem szeretném adni, de a tavalyi hosszú végén érzett kínokat nem szeretném újra átélni. Ebben biztos voltam. Gyurinál kétesélyes volt, de a baleset erőteljesen lökte őt is a rövidebb irányba, a tempónk sem volt végig jó, persze miattam. Meg hát sokat pihentünk, ez a hosszún luxus, a 107re ráállva tudtam, hogy belefér, és szükségem is volt rá fizikailag is és fejben is. Szóval gondolkodás nélkül vágunk neki az utolsó 5 kilométernek, a saccolt 26-27 óra közti teljesítés lekúszik 26 óra körülire. Megsülök a dupla feketében, fáj a nyakunk, nyújtózkodunk, már amennyire a kővé vált felsőtestünk engedi, számot vetünk, lepergetjük, megbeszéljük az elmúlt huszoniksz órát az árokparttól kezdve. Repked néhány milettvolnaha, de már úgyis mindegy.

 

Látni már a falut (vagy város?), sima lesz a 26 óra. Ez már a miénk, megcsináljuk, megcsináltuk. Borzasztó hálásak vagyunk egymásnak, okom főleg nekem van rá, hiszen lassítottam rendesen nem egyszer. Kicsit hihetetlen az egész. Utolsó méterek. Bemegyünk kézenfogva? Naná! Sőt, mit megyünk, futunk! Kezünk a magasban, most semmi fájdalom, megvan, bent vagyunk, a szarból-várat-kategória abszolút győztesei. 107 vagy 127, ugyanolyan jó érzés beérni, ugyanúgy ünnepelnek, és ugyanúgy örülünk mi is mint egy éve. 25:43.

 

Nehéz választani a kövek közül, idén is mind gyönyörű vagy épp vicces, jópofa. Már majdnem rányúlok egyre, amikor észreveszem a kupac legszélén a katicásat. Ezt mintha direkt nekem festették volna, azonnal magamhoz veszem.

 

Aztán félrevonulok egy árnyékos sarokba, leülök, felhívom a szüleimet, akik folyamatosan követtek idén is, és küldték a szurkoló sms-eket. Gratulálnak, én pedig bevallom végre a szombat reggelt, 27 órával a teher megszerzése után végre megszabadulok tőle, és hagyom magam végre felfogni és elhinni mindazt, ami előző reggel fél 6 óta történt. Bár sokat nem akarok és nem is nagyon bírok beszélni róla, terelem vissza a szót a túrára, persze a feszültség kiszakadt, törölgetem a könnyeimet. De most az a lényeg, hogy végigjöttünk, és végülis milyen könnyedén, hogy megindultunk Galya után, láttátok, ugye, hát fejben dől el, és igen, éjjel kicsit nehéz volt, lassultunk, de aztán a végét megint hogy behúztuk! Jó volt, nagyon! Most? Most összeszedem magam, aztán zuhany és kaja, jól vagyok, tényleg. Szólok, ha hazaértem, mindenképp, persze! Köszönöm.

2016-06 hó (1 bejegyzés)
2015-06 hó (1 bejegyzés)
2015-02 hó (1 bejegyzés)
2014-07 hó (1 bejegyzés)
2014-04 hó (1 bejegyzés)
2014-01 hó (1 bejegyzés)
2013-07 hó (1 bejegyzés)
2013-06 hó (1 bejegyzés)
2013-04 hó (1 bejegyzés)
2013-03 hó (1 bejegyzés)
2012-10 hó (1 bejegyzés)
2012-09 hó (1 bejegyzés)
2012-07 hó (1 bejegyzés)
2012-05 hó (1 bejegyzés)
2012-04 hó (1 bejegyzés)
2012-01 hó (1 bejegyzés)
2011-06 hó (1 bejegyzés)
2011-03 hó (2 bejegyzés)
2011-01 hó (1 bejegyzés)
2010-10 hó (2 bejegyzés)
2010-09 hó (1 bejegyzés)
2010-08 hó (1 bejegyzés)
2010-05 hó (1 bejegyzés)