Aranyérem és testkultúra - 1983

Bozót | 2013-12-31  | 2 hozzászólás

• cimkék:
• atlétika, 
• szabadidősport, 
• versenysport, 
• olimpia 

Tweet

Egy adományboltban akadt a kezembe egy éppen 30 évvel ezelőtti, 1983-as kiadású könyv, Sportolók, sporterkölcsök címmel. Érdekes gondolatokat oszt meg benne a szerző, Zsolt Róbert, sok közűlük olyan frissen és ismerősen cseng, mintha nem is 30 éve, hanem éppen most íródott volna. Sokszor felvetődő témát feszeget az utolsó fejezet, ezt osztanám most meg veletek, 2013 utolsó napján.

 

Kérdés azÁllami Fejlesztési Bankban: "Vajon nem lenne helyesebba sportra szánt milliókat az élsport helyett a felnövelvő generációk testkultúrájának fejlesztésére fordítani?"

Az előző fejezeteket olvasván alighanem felötlik a kedves olvasóban a kérdés: van-e egyáltalán létjogosultsága az élsportnak, kell-e áldozatokat hozni érte a társadalomnak, értelmes tettnek minősíthető-e, hogy valaki az életét, de legalábbis a fiatalságát az élsportnak szentelje?

A fejezetcím fölött álló kérdésről annak idején nagy vita alakult ki az Állami Fejlesztés Bankban rendezett beszélgetésen. Fiatalok, főként jogászok és közgazdászok fejtették ki nemegyszer homlokegynest ellenkező véleményüket. Egyikük kijelentette, hogy feleslegesnek tartja a versenysport támogatását, sőt teljesen elveti az élsport létjogosultságát. Őt nem érdeklik az aranyérmek, az olimpiai, a világbajnoki sikerek, neki az a fontos, hogy a gyerekei számára megteremtsék az egészséges életmód feltételeit. A sportra szánt millióknak nem lehet nemesebb céljuk, mint az, hogy a testedzés sokoldalú hatásával kedvezően formálják a felnövekvő ember személyiségét.

Nehéz ellenérveket felsorakoztatni ezzel a véleménnyel szemben. Meggyőzőek, hatásosak ezek a szavak és önmagukban igazak is. A mai élsport látszólg csak afféle cirkusz vagy show. Kétségkívül erre is szüksége van a ma emberének, hiszen kell a kikapcsolódás, a szórakozás. A sport mint látványosság, mint hallatlanul érdekes műsorönfeledten kellemes perceket, órákat nyújt a nézőnek. Az olimpiák, a labdarúgó világbajnokságok a fél világot szórakoztatják. 

Ezt csak úgy, mellékesen jegyeztem meg, hiszen tulajdonképpen nem ez volt a vita témája, hanem a versenysport és a fiatalság testi nevelése közti ellentét. Az az állítás, hogy az élsportolók gyakorlatilag a tömegektől veszik el a testedzési lehetőségeket. Sőt, az egyik vitapartnerem még azt is kijelentette, hogy a versenysport mai formái már teljesen eltorzultak: nemhogy szolgálnák, hanem egyenesen veszélyeztetik az egészséget.

Egy ízben beszélgettem egy kiváló traumatológus sebészprofesszorral. Tudtam róla, hogy régebbensportorvosként is tevékenykedett, belülről ismeri a versenypsortot. Azt kérdeztem tőle, vajon a mai olimpiai bajnokok, a nagy versenyzők milyen állapotban lesznek húsz-harminc év múltán, vajon a jelenlegi rettenetes megterhelés nem rongálja-e a szervezetüket.

A professzor azt válaszolta, hogy ma nehezn mérhető fel, vajon lehetnek-e káros következményei a sokszor valóban túlhajtottnak tetsző edzéseknek. Néhány évtizeddel ezelőtt még más volt a sportolók igénybevétele, mint ma, tehát a jelen tapasztalatai nem utalnak a távoli jövőre, nem állíthatjuk bizonysággal, milyen lesz a jelen élversenyzőjének egészsége néhány évtized múltán. Viszont - bármily kegyetlenül hangzik is - elhanyagolhtó tényező a veszély. Akik előre viszik a társadalmat, többnyire áldozatokat is vállalnak. Az élversenyzőt senki és semmi nem kényszeríti a sokszor embertelennek látszó megterhelések, szenvedések elviselésére. A sportoló - tekintsünk el a túl fiataloktól, a tizen-egynéhány éves tornászlányoktól, úszóktól - tudatosan gyötri magát, alkalmazza a modern sport mindenfajta kínzóeszközét, csak hogy eredményt érjen el, hogy különbbé váljon mindenki másnál.

Ha ők nem lennének, vajon mi inspirálná a legfiatalabb nemzedéket a sportolásra? Nem a gyereket, hanem többnyire még a felnőttet is nehéz rávenni arra, hogy kimondottan az egészsége kedvéért eddze a testét. Tizenévesen pedig vajon ki megy el sportolni józan megfontolásból, kit visz ki a pályára az ésszerűség? Melyik gyerek sportol csupán azért, hogy majdan, az öregkorban ne fájjanak az izületei, maradjon egészséges hosszú-hosszú évtizedeken át. A példakép, a sportemberi ideál, a tévén vagy személyesen látott kiemelkedő siker vonzza a gyereket a sportpályára, s ott kergeti az álmot: egyszer neki is így tapsolnak majd, őt is ugyanúgy ünnepelik...

A sebész a beszélgetésben egyébként a maga példáját is felhozhatta volna, mikor a társadalom érdekében vállalt áldozatról esett szó. Ő naponta órákonát áll a műtőasztal mellett. Állandó röntgensugárzásban dolgozik. Súlyos ólómmellényt visel, hogy legalább a testének egy részét védje. A beteg fölé hajoló sebész gerincoszlopát kritikus mértékben viseli meg a mellény súlya, védtelen karját pedig szüntelenül éri az intenzív gammasugárzás. Az orvos, persze, pontosan tudatában van a veszélynek, mégsem válik meg a traumatológiától. Neki ez a hivatása, a szenvedélye. Ha akarná, talána a sebészet szakterületén sok olyan feladatot, amely jóvalkevesebb kockázattal járna. A sportoló is megállná a helyét másutt, hiszen közülük nem is egy a hivatását szorítja háttérbe a versenyzés javára.

Példaképek nélkül csekélyke lenne a sportolás vonzereje. Tessék csak megfigyelni, ha a gyerekek futballoznak. "Én vagyok a Nyilasi...Én a Törőcsik...Én a Mészáros..." Ha egy sportág kimagasló eredményeket ér el, szakosztályaiba valósággal özönlenek a fiatalok. A sportszereket szerte a világon egy-egy híresség nevével reklámozzák. A vevő azthiszi, hogy ha megveszi például a Klampár és Jónyer nevével fémjelzett Butterfly ütőt, akkor ő is úgy pingpongozik majd, mint a világbajnok.

Biztos, hogy szuperprodukció lenne a tizedik emeletre szemenként felvinni egy zsák búzát, de aligha tartom valószínűnk, hogy egy fiatal íly módon kívánja kipróbálni a képességeit. Ő inkább abban vetélkedik, hogy nagyobb súlyt emeljen föl, mint a másik (mint bárki más), hogy birkózásban, karatéban, judóban, ökölvívásban a többiek fölé kerekedjék. Ússzon, fusson gyorsabban, mint bárki az iskolában, a városban, az országban, a világon. Teniszezzen úgy, mint Taróczy, pingpongozzon Klampárhoz hasonlóan, futbalozzék Nyilasi módjára, legyen olyan ökle mint Papp Lacinak. Mennél népszerűbb a sportág, mennél nagyobb sikereket arat, mennél több a nagy egyénisége, annál több fiatalt vonz magához.

Nem csupán a nemzeti büszkeségünket táplálja egy-egy világraszóló győzelem, nem egyszerűen a mi kis országunknak jó hírét viszi el még a rólunk jóformán semmit sem tudó távoli népekhez is, hanem egész társadalmunk testkultúráját befolyásolják az egyedi sportteljesítmények.

Persze, fordítva is igaz mindez. Ha nincs testkultúra, nincs széles körű versenysport sem. Megfelelő módszerekkel ma már a világonb mindenütt fel lehet nevelni kiemelkedő sportolói egyéniségeket - Kenyának, Etiópiának csodálatos futói, Ugandának, Nigériának remek öklözői vannak -, de a sportágak többségét magában foglaló, maga sszintű versenysportot csak a széles körben űzött testedzés hozhaja létre. 

Nagyon félreismeri a helyzetet, aki úgy véli, hogy például az NDK-ban valami sajátos módszerrel kitenyésztették az olimpiai bajnokokat, a világrekordereket. Öriási tévedés! Ott 20-25 évvel ezelőtt szisztematikusan nekiláttak az edzett, erős, munkabíró generációk felnevelésének. Uszodákat, sportpályákat építettek minden iskola mellé, a diák élete elképzelhetetlenné vált sportolás nélkül. Sportolt mindegyikük, a legtehetségesebbeket pedig kiválasztották, külön fogalakoztak velük, és közülük nőttek ki a jelen olimpiai győztesei. De akik nem szereztek aranyérmeket, azok is nyertek, mert egészséges, a fáradalmakat, a fizikai, az idegi terheket jól tűrő felnőttekké váltak.

Minálunk meglehetősen leszűkült azoknak a sportágaknak a köre, amelyekben versenyzőink világraszóló sikereket érnek el. Elvesztettünk a sportban - illetve pontosabban a testedzésben - legalább 15-20 esztendőt. Nemcsak az NDK-ban, hanem a szomszédos baráti országokban ugynais már ennyi idővel ezelőtt elkezdték fejleszteni az iskolák sportéletét, és mamár ott tartanak, hogy jó néhány területen alaposan megelőztek bennünket. Minálunk egy-egy megszállott edző, egynéhány megszállott tanítványával - támaszkodva a hazai, igen erős sporthagyományokra - változatlanul elér kimagasló sikereket, de diáksportunk egésze messze az igények mögött kullog. Középiskoláinkban, de különösen általános iskoláinkban a testkultúra alig-alig fejlődik. Évtizedeken át elhanyagolták a tornatermek építését, az általános iskolákban kevés a jól képzett testnevelő tanár, az iskolai sportkörök tekintélyes része nem tölti be a funkcióját. Más országokban a diákoknak számos lehetőséget kínálnak, hogy megtalálják a sportban a közös szórakozás sok-sok örömét: kiélheti mozgásvágyát a fiatal, sikerélményt szerezve önnön fejlődésének lemérésén. Minálunk - ha vonzza is a diákot a sport - túlságosan sok akadály tornyosul előtte. A három testnevelési óra - még ha rendszeresen meg is tartják - gyakorta inkább csak kötelező penzum. Az igazi örömöt a kötetlen sportolás nyújtaná, de vajon hány iskola kínálja rendszeresen ezt a lehetőséget?!

- Vesszenek inkább az aranyérmek, de a sportolás révén váljanak egészségesebbé gyermekeink - idézem újra a vita egyik felszólalóját. Az aranyérmek valóban könnyen elvesznek, ha még soká járnak fiataljaink, diákjaink ezen az úton. Ám az aranyérmek elvesztésétől, az élsport kiiktatásától nem lesz edzettebb a felnövekvő generáció. Csak sápadtabb, vértelenebb, mint az előző. 

Zsolt Róbert : Sportolók, sporterkölcsök    Budapest, 1983

Képek: MTI, mommo.hu,javori.sfblogs.net, MASZ