A Spartathlon női győztese - interjú Lubics Szilvivel

pen | 2011-10-07  | 11 hozzászólás

• cimkék:
• interjú, 
• Spartathlon, 
• ultrafutás, 
• Lubics Szilvia 

Tweet

Még júniusban kérdeztem meg Szilvitől, milyen nagy versenyek várnak rá idén. Azt válaszolta: „Jelenleg az Ultrabalatonra készülök, már csak néhány nap választ el a rajttól. Ezt követően pedig már csak egy nagy cél fog lebegni a szemem előtt: megérinteni Leonidasz király szobrát Spártában, azaz lefutni a Spartathlont." És amit Szilvi egyszer eltervez, azt véghez is viszi: júniusban 24 óra 30 perccel megnyerte az Ultrabalatont, októberben pedig következett a 245 kilométeres Spartathlon, ahol több mint hat órával megjavítva tavalyi idejét megnyerte a női versenyt (29:06:50). Szilvit a görögországi győzelem mellett arról is kérdeztem, hogy indult az ultrafutó karrierje, mennyit szokott edzeni, és hogy sikerül erre munka és három gyerek mellett időt szakítania. 

Mikor és hogyan kezdted el a futást?

Gimnazista koromban próbálkoztam meg először a futással, akkor még némi súlyfelesleg eltüntetése céljából. A futás (sőt mindenféle más sport) iránti lelkesedésem ezt követően hosszú évekig alábbhagyott, másképp szólva egyáltalán nem mozogtam. A második kisfiam születése után bő 1 évvel, 2003 nyarán, a Balaton parton kezdtem el újra futni, akkor leginkább azért, hogy kikapcsoljak egy kicsit.

‎Milyen egyéb sportokat űztél illetve űzöl a futás mellett?

Az egyetem elvégzése után rendszeresen aerobikoztam 2 évig , de a gyerekek születése után nem tudtam megoldani, hogy eljárjak órákra. Mostanában, ha csak tehetem hetente egyszer tornázom. Szeretek görkorizni is - csak mivel nem nagyon tudok, a sérülésveszély miatt csak ritkán húzom fel a korcsolyákat.

Emlékszel még az első maratonodra? 

Persze! 2004. március 28. Sri Chinmoy maraton, Pécs. 4:18-as idővel értem célba, őrült boldog voltam! Borzasztóan izgultam előtte. Már röhejesnek tűnik, de emlékszem: már a verseny előtti este bemelegítő krémmel kenegettem a lábam. A rajtot mégis majdnem lekéstük az óraátállítás miatt.
4 hétre rá futottam a következő maratonomat, 20 perccel jobb idővel! Emlékszem, csak utána mertem írni először a futóbolond fórumra, akkor éreztem „odavalónak" magam.

Mikor kezdtél el a maratonon túli távokkal kacérkodni?

2006. tavaszán Bontovics Tímeával párban futottunk 12 órát Sárváron. Tőle és férjétől kaptam a lökést, hogy elinduljak ezen az úton. Az első önálló ultrám ugyanebben az évben a Fertő-tó kör volt. Szerettem az érzést, hogy olyan dolgokra képes voltam, amit sosem gondoltam magamról. Beigazolódott számomra: „Ha valaki valamit igazán akar, a lehetetlen is lehetséges."

Évente hány kilométert szoktál futni? Ez hogy jön össze, hetente kb. hányszor futsz és mennyit?

A lefutott kilométerek évről-évre emelkedtek. Tavaly néhány km. híján 7200 km került a futócipőmbe. Szinte minden nap futok, kivéve, egy-egy nagyobb verseny után. Heti egy pihenőnapom van, amikor lazán kocogok 7 km-t. Persze nem kellene, de mégis... Az idén például eddig csak 2 nap volt, amikor nem edzettem.

Edző irányít, vagy egyedül készülsz? Edzésterv alapján futsz?

Második éve Lőrincz Olivér irányításával készülök, akitől hetente kapom meg a következő napok edzéstervét. Nagyon változatos edzésmunkát végzek, amit kimondottan élvezek. Az edzéseim fő paraméterei mindig a pulzus és az időtartam, és általában heti 130-180 kilométert gyűjtök össze.

Többnyire társasággal vagy egyedül futod az edzéseidet?

Zömében egyedül, igaz az idén a férjem is elkezdett hosszabb távokra készülni, így tavasszal heti 1-2-szer a hosszabb edzéseket közösen futottuk.

Hogy fér bele az idődbe család és munka mellett az edzés? Milyen időbeosztással lehet ezt megoldani?

Nagyon nehezen, mindig egyensúlyoznom kell a család és a futás közt, és persze a fogorvosi szakma sem túl pihentető - szinte minden percem be van osztva. Amúgy az edzéstervem alkalmazkodik a családi programokhoz, a családi programok meg az edzéstervhez. :-) Ez ügyben mindig egyeztetek Olivérrel, ennek ellenére hétfőnként, amikor megkapom a heti edzéstervet, sokszor úgy érzem, hogy ezt képtelenség lesz megcsinálni, aztán valahogy mindig sikerül...

A család mit szól ahhoz, hogy ennyit sportolsz?

Három fiam van, ők belenőttek ebbe: tudják, ha anya nincs itthon, akkor fut... A férjem szintén fut, sokszoros maratonista, sőt az idén a sárvári 12 óráson is indult, így többnyire megérti, miért csinálom mindezt. Szerencsére, ha nem érti, vagy jobban szólva nem ért egyet egy-egy extrém vállalásommal, akkor is mellettem áll, támogat. A fontosabb versenyeken általában ő a kísérőm, vagy barátnőm Vajda Anita. A legnagyobb fiam (Olivér, aki 12 éves), az idén először volt velünk ultraversenyen Olaszországban, mikor 100 km-t futottam. Attól féltem, hogy nagyon fog unatkozni, ehhez képest végig izgult miattam, segített, hozta a vizes szivacsot utánam. Amikor pedig sikerült a tervezett időn belül futnom, láttam mennyire büszke rám. Ez mindennél többet ér!

Idén már második alkalommal teljesítetted a Spartathlont. Mennyiben, miben segített a tavalyi versenyen megszerzett tapasztalat?

Egész más volt a második futás. Sokat számított, hogy tudtam, melyek lesznek az igazán nehéz szakaszok számomra. A tavalyi évből okulva a kezdeti kilométerekbe is nyugodtan bele mertem gyalogolni, remélve, hogy a végén tovább megőrzöm a futóképességemet. A tavalyi verseny utolsó 50 kilométere óvatosságra intett a kezdésnél.

Mi volt a kitűzött cél és milyen stratégiával vágtál neki a versenynek?

Elsődleges cél természetesen a teljesítés volt, ugyanakkor éreztem, hogy a tavalyi formámnál az idei sokkal jobb. Titkon a 31 órán belüli teljesítés volt a célom.

Sikerült végig az előzetes tervek szerint haladnod?

Volt egy időtervem - természetesen elég tág időintervallumokkal- mikor is szeretnék a főbb állomásokra odaérni. Ezt végig sikerült tartani, sőt, még hoztam is 2 órát a tervezetthez képest. A verseny utolsó 50-60 km-e nagy kérdés volt számomra: vajon képes leszek-e még futni? A tavalyi év alapján a végét lassabbra terveztem, de szerencsére még ezen a szakaszon is ment a futás.

Hol, mikor volt a legnehezebb rész számodra és hogy sikerült túljutni rajta?

Nestani (172 km) előtt álmos voltam, ott lefeküdtem kb. 10 percet. Nem aludtam, inkább lazítottam. Talán a legrosszabbul 180 km környékén voltam, ahol gyomorproblémáim adódtak, ez elgyengített, de bő fél óra múlva túljutottam a dolgon.

Ki volt a kísérőd az idei versenyen? Kikkel tartottad a kapcsolatot verseny közben?

Újra a férjem volt velem. Jó volt vele találkozni, a találkapontokon. Ilyenkor sokat töltődtem lelkileg. Ő beszélt hozzám, amire nem nagyon reagáltam, de a szavait vittem a következő pontig. Ő átadta a szurkolók buzdítását, ami nagyon nagy erőt adott. Az éjszaka érkező SMS-ek szintén nagyon sokat segítettek. Egyszer beszéltem a barátnőmmel telefonon, a Hegy előtt, ha már úgyis gyalogoltam. Az is nagyon jó volt, persze tudtam és éreztem, hogy még sokan drukkolnak nekünk.

Mikor hitted el először, hogy sikerülni fog első helyen célba érkezni?

A 40. kilométer után folyamatosan mondták a kontrollpontokon, hogy én vagyok az első, de tudtam, hogy ezzel még korai lenne foglalkozni. Aztán 200 km környékén tudtam, hogy már „csak„ futni kell, és magyar győzelem lesz. Ez hatalmas energiát adott: nem magamért kellett futnom, hanem a többiekért, az összes magyar futóért. Ja, és elhinni, még ma sem hiszem. 

Milyen érzés volt győztesként megérinteni Leonidasz király szobrát?

Sírós, felemelő, megható. Nagyon nagy ünneplés fogadott. Sosem felejtem el...

Mik a további terveid idénre, jövőre?

Az idei évre már semmi. Most lazább futások jönnek, és decembertől kezdek alapozni. A jövőre nézve még csak azt tudom, hogy szeretnék egy nagyon szép 100 km-t futni Seregnoban a VB-n, és az Ultrabalatonon sem ártana szépíteni. Az idén ott nem az én napom volt. Igazából az őszt még át kell gondolnom... 

Köszönöm az interjút!